Benedek 60-120 évforduló: Dr. Tassy Istvánné Dr. Mészáros Olga üzenete

Megtisztelő felkérésre szólok a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Kar ünnepségének résztvevőihez, legtöbbjük számára ismeretlenül.

Dr. Tassy Istvánné dr. Mészáros Olga vagyok, ezen intézmény jogelődjének, a Soproni Felsőfokú Óvónőképző Intézetnek nyugdíjas tanára, a még élők közül a legöregebb. 82 éve végeztem Szegeden, ezt a tudományegyetem két éve gránit diplomával ismerte el. A 106. évemet élem otthonomban, népes családom szerető körében.

Több mint 100 évnyi visszatekintésemből érzelmi és pedagógiai emlékeket hívtam elő.

Szegeden születtem, de a külterület óriási kiterjedésű tanyavilágának Feketeszél nevű részén, Kalmár tanyán nőttem fel. Édesapám az itteni új, egy tanerős, 6 osztályos, osztatlan elemi iskolának volt a legelső tanítója.

Mai gyermeknek városon, falun, de még a felnőttnek is szinte hihetetlenek a múlt század első felének körülményei, ha csak a gyermekek életét nézzük is. Alig 5-6 évesen már fontos munkaerőnek számítottak. A fiúk az állatokat legeltették, őrizték naphosszat, közben ostort pattogtattak, parittyával lövöldöztek, pitykegomboztak – ez volt a játékuk. A leánykák otthon többnyire az aprójószágot látták el, a kiscsibéket őrizték a kányától, és csutkababával játszottak, azaz a lehántolt kukoricacsövet öltöztették, babusgatták.

Az óvoda belvilágát magam csak közel 50 éves koromban ismertem meg.

A pedagógus akkor is missziót teljesített. 

A felsőfokú képzés megindulásával szinte egy időben, biológia szakos tanárként kerültem az intézetbe. Naponta biciklivel mentem tanítani – a „Tekerj Sopron” és „Bringázz a munkába” mai, korszerű mozgalmak kedves és tudatos szervezőinek akkor még a szülei sem születtek meg. Egy kolleganőm reggelente robogóval érkezett – autóval senki.

Egészségtant tanítottam és a hozzárendelt részleges anatómiát, a lélektan tanulmányok megalapozásához.

Az elméleti tárgyak mellett az óvodai gyakorlati foglalkozások voltak az igazán élményszerzők. 8-10 fős hallgatói csoportokkal vettünk részt a képzésben és mi tanárok is tanultuk a mesterséget. A szakmai segítséget ehhez a gyakorló óvodák kiváló óvónői adták. Egyik végtelen ügyességgel készített bábokat, a másik rajzolásban volt kiemelkedő, gyönyörűen énekeltek, hegedültek, a furulya mindennapi hangszer volt a kézben és a mesélés káprázatával gazdagodtak a gyerekek.

 

Emlékszem egy kisgyerekre, aki az óvónő szoknyájába kapaszkodott és mindenüvé vele lépkedett. Az óvónő nem fejtette le magáról. Ám amikor a mese kezdődött, oldódott a gyermek szorongása, leült, a kis arcán látszott, hogy múlt a belső feszültsége, ami addig a játékoktól is elvonta.

A másik varázslatos foglalkozás a körjáték volt. A „Kinn a bárány, benn a farkas” vagy az elévülhetetlen dallamú és koreográfiájú „Búj, búj zöld ág…”.  A kezek összekulcsoltsága olyan örömáramot indított, hogy minden gyermek mosolyogva bújt át az aranykapun. Az érzelmi hatás áttevődött a hallgatókra is. Nemcsak a szakmát tanulták, maguk is formálódtak.

Külső szakmai gyakorlatok látogatásával beutaztam a fél Dunántúlt, a legeltérőbb fejlettségű falvakat, a legkülönbözőbb óvodai körülményeket láttam. Sokfelől jöttek a tanítványok is és sokfelé kerültek el azután. De a lányainkban, a kollégium és a tanulás mindennapjait együtt töltve, olyan szakmai és baráti kötelékek épültek ki, hogy ezek sokaknál folyamatosan, nyugdíjas korukban is kitartottak. Példáim vannak: három tanítványom rendszeresen, tavaszonként Győr- Csorna - Nagykanizsa távolságból ideutazik, megnézik Sopront, az intézetet és engem is meglátogatnak. Az utolsó, csupa Komárom megyei leányokból alakult csoportom tagjai a 100. születésnapomon együtt jöttek köszönteni. Évente levelek, üdvözlő lapok érkeznek, virágot, utazási élménybeszámolókat kapok, telefonok, e-mailek megható figyelmet és szíves visszaemlékezést mutatnak. Meg is fogalmazzák – sokat, nagyon sokat kaptak a soproni éveikben. Hivatalos elismerésekhez képest is ez a legnagyobb ajándék iskolának, tanárnak egyformán.

Közel 50 éve vagyok nyugdíjban. A világ ma a hatvanas évekhez sem hasonlít már.  Az emberi elme káprázatos eszközöket alkot, önjáró autót, robotokat épít. A beszéd üteme felgyorsult. 

A parányi gyermek is már gyakorlottan kapcsolgatja a modern eszközöket, amelyeken keresztül szaporán ömlik rá a sok kép és hang, s úgy hallom, működik már a rendszer, amellyel az idősek, okos otthonok okos eszközeivel, az idősgondozás problémáit maguk oldják majd meg… Mostani, zárt világomba ezek a történések csak távolról szűrődnek be, számomra idegenek.

 

 

Az ünnepi jókívánságokban is hagyományos vagyok…

 

Kívánom minden kicsinek, hogy tanulja meg jól ezt a világot, legyen otthon benne s ehhez segítse a korszerű óvoda is. Ám legfőképpen kívánom minden kicsinek, nagynak, felnőttnek, fiatalnak és öregnek, hogy világában láthasson minél több ráfigyelő, odaadó, csillogó tekintetet, ragyogjon rá nagyon sok mosoly, érezzen naponta szerető simogatást, kapjon ölelést, halljon megnyugtató, megértő, kedves szavakat! Ez a legszebb hivatás!

 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket, emlékezetes napot kívánok Önöknek. Isten éltesse sokáig a soproni óvodapedagógus képzést.