Agastache 'Blue Fortune'

Morfológia

Az Agastache 'Blue Fortune' erőteljes növekedésű, lágyszárú évelő növény az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjából. Magassága általában 70–120 cm, szélessége 50–80 cm. Bokros, felálló habitusú, erős, négyélű szárakat fejleszt, amelyek rendszerint nem dőlnek meg.

Levelei átellenes állásúak, tojásdadok vagy szélesen lándzsásak, fűrészes szélűek, középzöld színűek. Megdörzsölve ánizsos, édes illatot árasztanak.

Virágai hosszú, tömött, hengeres füzérekben nyílnak a hajtások csúcsán. Színük levendulakék, kékesibolya vagy halvány liláskék. Virágzása rendkívül hosszú, rendszerint júliustól szeptemberig, kedvező időjárás esetén októberig tart. Kiváló méh- és lepkecsalogató növény.

Alapfaj származása

A 'Blue Fortune' nem természetes faj, hanem kertészeti hibrid. Származása a következő fajokhoz köthető:

• Agastache rugosa (koreai vagy ráncoslevelű izsóp),

• Agastache foeniculum (ánizsizsóp).

Mindkét szülőfaj Kelet-Ázsiából, illetve Észak-Amerikából származik. A hibridet Hollandiában szelektálták a 20. század végén.

Eltérés az alapfajtól

A 'Blue Fortune' több tulajdonságában felülmúlja szülőfajait:

• nagyobb és tömörebb virágfüzérek,

• hosszabb virágzási idő,

• jobb télállóság,

• erősebb szárak,

• kisebb hajlam az elfekvésre,

• steril vagy csak korlátozottan termékeny virágok, ezért energiáját hosszabb ideig a virágzásra fordítja.

Virágzata tömörebb és egységesebb, mint az Agastache foeniculum-é, miközben megőrzi annak kellemes illatát és rovarvonzó képességét.

Ökológiai igények

A 'Blue Fortune' kifejezetten napfénykedvelő növény. Teljes napsütésben fejlődik és virágzik a legszebben.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajokat,

• a közepesen tápanyagdús közegeket,

• a semleges vagy enyhén meszes talajokat.

Jól tűri:

• a nyári hőséget,

• a rövidebb száraz időszakokat,

• a városi környezetet.

A pangó vizet és a téli vízborítást rosszul viseli, ezek gyakran a tövek pusztulásához vezetnek.

Felhasználás

Az egyik legértékesebb évelő dísznövény a természetközeli és beporzóbarát kertekben.

Felhasználható:

• évelőágyásokban,

• prérikertekben,

• méhlegelőkben,

• díszfüvekkel társítva,

• vágott virágként.

Virágait nagy számban látogatják:

• méhek,

• poszméhek,

• lepkék,

• zengőlegyek.

Hosszú virágzása miatt a nyár második felének egyik legfontosabb nektárforrása lehet.

Etimológia

Az Agastache név görög eredetű. Az agan („nagyon”) és stachys („kalász”, „füzér”) szavak összetételéből származik, utalva a feltűnő, hosszú virágfüzérekre.

A 'Blue Fortune' fajtanév jelentése nagyjából „kék szerencse” vagy „kék szerencsecsillag”. A név a fajta különösen sikeres kertészeti tulajdonságaira és a látványos kékes virágzatra utal.

A 'Blue Fortune' ma a világ egyik legismertebb és legnagyobb példányszámban ültetett Agastache fajtája, amelyet kiváló díszítőértéke és kiemelkedő rovarvonzó képessége tett népszerűvé.

Achillea 'Hannelore Pahl'

Achillea 'Hannelore Pahl' jellemzése

Morfológia

Az Achillea 'Hannelore Pahl' alacsony vagy közepes termetű, évelő dísznövény, amely általában 50–80 cm magasra nő. Bokros habitusú, erősen elágazó szárakat fejleszt, és idővel széles töveket alkot.

Levelei mélyen szeldeltek, finoman sallangosak, szürkészöldek, a cickafarkakra jellemző „páfrányszerű” megjelenésűek. Virágzata lapos sátorozó bogernyő, amely számos apró fészekvirágból áll.

Virágzása hosszú ideig, általában júniustól augusztusig, kedvező körülmények között szeptemberig tart.

Alapfaj származása

A 'Hannelore Pahl' kertészeti hibrid, amely az úgynevezett Achillea millefolium-csoporthoz tartozik. E hibridek alapját elsősorban a közönséges cickafark (Achillea millefolium) és más eurázsiai cickafarkfajok képezik.

Az alapfaj, az Achillea millefolium, Európa, Ázsia és Észak-Amerika mérsékelt égövi területein honos, ahol réteken, legelőkön, útszéleken és száraz gyepekben fordul elő.

Eltérés az alapfajtól

A vad Achillea millefolium virágzata többnyire fehér vagy halvány rózsaszínű, míg a 'Hannelore Pahl' nagy, intenzív színű virágzatokat hoz.

Főbb eltérései:

• élénk bíborvörös vagy cseresznyepiros virágszín,

• nagyobb és tömörebb virágzat,

• egyöntetűbb növekedés,

• hosszabb virágzási idő,

• jobb díszérték.

A virágok színváltozása az elnyílás során különösen dekoratív.

Ökológiai igények

A fajta kifejezetten fényigényes. Teljes napsütésben virágzik a leggazdagabban, és ilyenkor marad a legkompaktabb.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajokat,

• a közepesen száraz vagy mérsékelten üde termőhelyeket,

• a semleges vagy enyhén meszes talajokat.

Jól tűri:

• a nyári hőséget,

• a szárazságot,

• a szelet,

• a gyengébb talajokat.

A túl nedves, kötött talajokon élettartama csökkenhet.

Felhasználás

A 'Hannelore Pahl' az egyik legértékesebb piros virágú cickafarkfajta.

Alkalmazható:

• évelőágyakban,

• természetközeli kertekben,

• prérikertekben,

• sziklakerti jellegű beültetésekben,

• méh- és rovarbarát kertekben.

Virágai kiváló vágott virágok, és szárítva is jól megtartják színüket. A beporzó rovarokat nagy számban vonzza.

Etimológia

Az Achillea nemzetségnév a görög mitológia hősére, Akhilleuszra utal. A hagyomány szerint Akhilleusz a cickafarkot sebek kezelésére használta katonái gyógyítására.

A 'Hannelore Pahl' fajtanév egy német kertészeti nemesítő vagy kertbarát nevét őrzi. A fajta a 20. század végén vált ismertté, és a narancsos virágú cickafarkak egyik klasszikus díszkerti változatának számít.

Leucanthemum vulgare - réti margitvirág

Morfológia

A Leucanthemum vulgare (réti margitvirág) évelő lágyszárú növény, amely rendszerint 20–80 cm magas. Rövid gyöktörzséből tőlevélrózsa fejlődik. A szár felálló, egyszerű vagy kevéssé elágazó.

Tőlevelei hosszúkás-tojásdadok, csipkézettek vagy karéjosak, a szárlevelek kisebbek, keskenyebbek és ülők. Virágzata egyetlen nagy fészekvirágzat, amely 3–6 cm átmérőjű. A szélső virágok fehér nyelves virágok, a középső virágok sárga csöves virágok. Virágzása májustól augusztusig tart.

Növényföldrajz

Európa nagy részén őshonos faj, de ma már szinte valamennyi mérsékelt égövi területen megtalálható. Magyarországon általánosan elterjedt.

Elsősorban kaszálóréteken, legelőkön, erdőszegélyeken, útszéleken és hegyi gyepekben fordul elő.

Ökológiai igények

Fényigényes növény. Az üde vagy mérsékelten száraz, tápanyagban közepesen gazdag talajokat kedveli. Jól viseli a hideget és a rendszeres kaszálást.

Leggyakrabban természetes és féltermészetes gyepekben fordul elő, ahol a túlzott trágyázás általában visszaszorítja.

Gyógyhatás

A népi gyógyászatban enyhe görcsoldó, gyulladáscsökkentő és sebgyógyító növényként ismert. Virágos hajtásait és leveleit kisebb bőrproblémák, horzsolások és sebek kezelésére alkalmazták.

Belsőleg teáját időnként légúti panaszok és emésztési problémák enyhítésére fogyasztották, de jelentős gyógynövényként nem tartják számon.

Etimológia

A Leucanthemum a görög leukos („fehér”) és anthemon („virág”) szavakból származik, jelentése „fehér virágú”. A vulgare latin szó, jelentése „közönséges”, „általánosan elterjedt”.

A magyar réti margitvirág név a faj jellegzetes élőhelyére és margarétaszerű virágzatára utal.

Geum urbanum - erdei gyömbérgyökér

Morfológia

A Geum urbanum (erdei gyömbérgyökér vagy közönséges bennike) évelő lágyszárú növény, amely rendszerint 30–80 cm magasra nő. Rövid, vastag gyöktörzset fejleszt, amely jellegzetes szegfűszegre emlékeztető illatú.

Tőlevelei hosszú nyelűek, szárnyasan összetettek, nagy végálló levélkével és kisebb oldalsó levélkékkel. A szárlevelek egyszerűbbek, háromkaréjúak vagy háromosztatúak. A növény teljes felületét finom szőrök borítják.

Virágai májustól szeptemberig nyílnak. A virágok viszonylag kicsik, 1–2 cm átmérőjűek, öttagúak, élénksárga szirmokkal. A termés sok apró aszatkából álló áltermés. Az aszatok végén kampós szőrök találhatók, amelyek az állatok szőrébe vagy az ember ruházatába kapaszkodva segítik a terjedést.

Növényföldrajz

A faj Európa nagy részén, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában őshonos. Az ember közvetítésével más földrészek mérsékelt égövi területeire is eljutott.

Magyarországon gyakori és általánosan elterjedt növény. Erdőkben, erdőszegélyeken, cserjésekben, parkokban, kertekben, utak mentén és bolygatott élőhelyeken egyaránt előfordul.

Ökológiai igények

A Geum urbanum félárnyéktűrő faj, de napos helyeken is megél, ha elegendő nedvesség áll rendelkezésére. Kedveli a humuszban és nitrogénben gazdag, üde talajokat.

Jól alkalmazkodik az ember által bolygatott környezethez, ezért gyakran megjelenik települések környezetében és másodlagos élőhelyeken is. Fagytűrése kiváló, és a zárt lombkoronájú erdők aljnövényzetében is fennmarad.

Társulás

A közönséges bennike elsősorban üde lombos erdők, gyertyános-tölgyesek, bükkösök és ligeterdők növénye. Gyakori nitrogénben gazdag erdőszegélyeken, cserjésekben és vágásterületeken is.

Társulhat többek között a szagos mügével (Galium odoratum), az erdei szélfűvel (Mercurialis perennis), a sárga árvacsalánnal (Lamium galeobdolon), a salamonpecsétekkel (Polygonatum spp.) és az erdei sással (Carex sylvatica). Jelenléte gyakran jó tápanyag-ellátottságú, humuszos talajra utal.

Etimológia

A Geum név valószínűleg a görög geuo („ízesíteni”, „illatot adni”) igéből származik, utalva a gyökértörzs aromás illatára. A növény gyökere szárítva szegfűszegre emlékeztető illatú az eugenoltartalom miatt.

Az urbanum latin szó, jelentése „városi” vagy „településekhez kötődő”. A fajnév arra utal, hogy a növény gyakran fordul elő emberi települések környezetében, utak mentén, kertekben és egyéb bolygatott élőhelyeken.

A magyar bennike név régi növénynevünk, míg az erdei gyömbérgyökér elnevezés a gyökértörzs aromás, fűszeres illatára utal.

Gyógyhatás

A Geum urbanum gyöktörzse jelentős mennyiségű cseranyagot, keserűanyagokat és eugenolt tartalmaz. Az eugenol ugyanaz az aromás vegyület, amely a szegfűszeg jellegzetes illatáért is felelős. Emiatt a növény gyökere régen fontos gyógynövénynek számított.

A népi gyógyászatban összehúzó, gyulladáscsökkentő és enyhe fertőtlenítő hatása miatt alkalmazták. Teáját hasmenés, emésztőrendszeri hurutok, gyomorpanaszok és enyhébb bélgyulladások esetén fogyasztották. Magas cseranyagtartalma révén segíthette a nyálkahártyák védelmét és a hasmenés csillapítását.

Külsőleg toroköblítőként, szájvízként és sebkezelésre is használták. A gyökér főzetét fogínygyulladás, szájüregi gyulladások és kisebb sebek kezelésére alkalmazták. A középkorban járványok idején is becsben tartott növény volt, mivel kellemes illata és fertőtlenítőnek vélt tulajdonságai miatt a kolostorkertek gyakori gyógynövényei közé tartozott.

Napjainkban gyógyszerkönyvi jelentősége csekély, de a fitoterápiában továbbra is ismert enyhe összehúzó és gyulladáscsökkentő hatású gyógynövényként.

Carex sylvatica - erdei sás

Morfológia

A Carex sylvatica (erdei sás) laza bokrú, évelő sásfaj, amely rendszerint 30–90 cm magas, de kedvező körülmények között az 1 métert is elérheti. Rövid gyöktörzséből sűrű levélcsomók fejlődnek. Szára háromélű, karcsú és enyhén lehajló.

Levelei keskenyek, 4–10 mm szélesek, élénk- vagy sötétzöldek, puhák és hosszúak, gyakran ívesen lehajlanak. A növény összhatása elegáns, laza megjelenésű.

Virágzata hosszúkás, laza füzér. A csúcsi füzér porzós, az alsók termősek. A termős füzérek keskenyek, lazák, gyakran bókolók. A tömlőcskék hosszú csőrűek, ami a faj egyik fontos határozóbélyege. Virágzása általában május és július között történik.

Növényföldrajz

A faj Európa nagy részén, a Kaukázus vidékén és Nyugat-Ázsia egyes területein őshonos. Elterjedése az Atlanti-óceán partvidékétől Kelet-Európáig terjed.

Magyarországon széles körben előfordul, elsősorban a domb- és hegyvidéki erdőkben. A Dunántúli-középhegység, az Északi-középhegység és a nyugat-magyarországi erdős területek jellegzetes növénye.

Ökológiai igények

Az erdei sás üde, párás klímájú élőhelyeket kedvel. Félárnyékos vagy árnyékos környezetben fejlődik a legszebben. Talajigénye mérsékelt, de a humuszban gazdag, jó vízellátású, üde erdőtalajokat részesíti előnyben.

Jól tűri az árnyékolást, ezért zárt lombkoronájú erdők aljnövényzetében is fennmarad. A tartós kiszáradást rosszul viseli, ugyanakkor az átmeneti téli vízbőséget elviseli.

Társulás

A Carex sylvatica elsősorban üde lombos erdők karakterfaja. Gyakori a gyertyános-tölgyesekben, bükkösökben, szurdokerdőkben és ligeterdőkben. Különösen jellemző a közepesen nedves, tápanyagban gazdag erdőtársulások aljnövényzetében.

Gyakran fordul elő együtt olyan fajokkal, mint a szagos müge (Galium odoratum), a salamonpecsétek (Polygonatum spp.), a kapotnyak (Asarum europaeum), a sárga árvacsalán (Lamium galeobdolon) vagy az erdei szélfű (Mercurialis perennis). Jelenléte általában viszonylag természetes, zavaratlan erdei élőhelyre utal.

Etimológia

A Carex a sások ókori latin neve. Eredetét egyes nyelvészek a „vágni”, „metszeni” jelentésű szavakkal hozzák kapcsolatba, utalva a levelek gyakran éles szélére.

A sylvatica latin szó, jelentése „erdei”, „erdőben élő”. A név pontosan tükrözi a faj jellegzetes élőhelyét. A magyar erdei sás elnevezés a tudományos név közvetlen fordítása, és jól kifejezi a növény ökológiai kötődését az árnyas lombos erdőkhöz.

Geranium robertianum - nehézszagú gólyaorr

Morfológia

A Geranium robertianum (büdös gólyaorr) egyéves vagy kétéves, ritkábban rövid életű évelő lágyszárú növény, amely rendszerint 15–50 cm magas. Szára erősen elágazó, gyakran vöröses vagy bíborosan elszíneződő, mirigyszőrökkel borított. Az egész növény jellegzetes, erős, sokak számára kellemetlen szagot áraszt, különösen összedörzsölve.

Levelei hosszú nyelűek, többszörösen szárnyasan tagoltak, finoman szeldeltek, világos- vagy középzöld színűek. Ősszel és napos termőhelyeken gyakran élénkvörösre színeződnek. Virágai viszonylag kicsik, öt sziromlevelűek, rózsaszínűek vagy lilás-rózsaszínűek, sötétebb erezettel. Virágzása hosszú ideig, áprilistól októberig tarthat. Termése a gólyaorrfélékre jellemző hosszú csőrű hasadótermés, amely éréskor rugalmasan szórja szét magvait.

Növényföldrajz

A faj Európa nagy részén, Észak-Afrikában, Nyugat-Ázsiában és a Kaukázus vidékén őshonos. Az ember közvetítésével ma már szinte az egész mérsékelt égövben elterjedt.

Magyarországon általánosan előfordul. Erdei utak mentén, sziklaerdőkben, cserjésekben, kőfalak repedéseiben, kertekben és bolygatott területeken egyaránt megtalálható.

Ökológiai igények

A Geranium robertianum rendkívül alkalmazkodóképes faj. Félárnyékos és árnyékos helyeken érzi magát a legjobban, de megfelelő nedvesség mellett napos termőhelyeken is előfordul.

Kedveli a humuszban gazdag, nitrogénellátott talajokat, gyakran jelenik meg köves, törmelékes vagy meszes termőhelyeken is. Jól tűri a zavarást és gyorsan kolonizálja a bolygatott élőhelyeket.

Felhasználás

Elsősorban természetes erdei növényként ismert, de természetközeli kertekben, árnyéki növénytársításokban is megjelenhet. Finoman tagolt lombja és hosszú virágzási ideje miatt dekoratív lehet.

Korábban a népi gyógyászatban széles körben használták, ma inkább gyógynövény-történeti jelentősége van. A növény számos beporzó rovar számára biztosít nektárt és virágport.

Gyógyhatás

A büdös gólyaorr jelentős mennyiségű cseranyagot, flavonoidokat és illóanyagokat tartalmaz. A népi gyógyászatban összehúzó, vérzéscsillapító és enyhe gyulladáscsökkentő hatása miatt alkalmazták.

Teáját hasmenés, szájüregi gyulladások, torokfájás és kisebb vérzések esetén használták. Külsőleg sebek, fekélyek és bőrproblémák kezelésére is alkalmazták. Napjainkban gyógyászati felhasználása visszaszorult, de a gyógynövényirodalomban továbbra is számon tartják.

Etimológia

A Geranium név a görög geranos („daru”) szóból ered, mivel a termés hosszú csőre a daru csőrére emlékeztet. A magyar gólyaorr név ugyanezen a hasonlaton alapul.

A robertianum fajnév eredetéről több magyarázat ismert. A legelterjedtebb szerint a növény nevét a középkori Szent Róbert emlékére kapta, akinek a hagyomány szerint gyógyító tulajdonságokat tulajdonítottak. Egy másik magyarázat szerint a név egy korai középkori füvesemberhez vagy szerzeteshez kapcsolódik. A magyar „büdös gólyaorr” név a növény jellegzetes, erős illatára utal.

Poa pratensis - réti perje

Morfológia

A Poa pratensis (réti perje) évelő, gyepképző pázsitfű, amely rendszerint 20–80 cm magasra nő. Erőteljes föld alatti tarackokat fejleszt, amelyek révén sűrű, összefüggő gyepszőnyeget alkot. Ez a tulajdonság különbözteti meg sok más perjefajtól.

Levelei keskenyek, laposak vagy enyhén V alakban hajtottak, élénk- vagy szürkészöld színűek. A levélcsúcs jellegzetesen „csónakorr” alakú, ami a Poa nemzetség egyik fontos bélyege. Nyelvecskéje rövid és tompa.

Virágzata laza, piramis alakú buga, amely virágzáskor szélesen szétterül. A kalászkák több virágot tartalmaznak, zöldes vagy enyhén lilás árnyalatúak. Virágzása általában május és július között történik.

Növényföldrajz

A faj Eurázsia mérsékelt égövének őshonos növénye, de az ember közvetítésével ma már szinte az egész világon elterjedt. Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon is meghonosodott.

Magyarországon általánosan előfordul. Réteken, legelőkön, gyepekben, utak mentén, parkokban és mezőgazdasági területeken egyaránt megtalálható.

Ökológiai igények

A réti perje a mérsékelten nedves, jó tápanyagellátottságú talajokat kedveli. Napos vagy enyhén félárnyékos helyeken fejlődik a legszebben. Kiváló fagytűrő, ezért a mérsékelt égöv egyik legfontosabb gyepalkotó füve.

A rendszeres taposást és nyírást jól viseli, regenerációs képessége kiemelkedő. Mélyre hatoló gyökérzete és tarackjai révén a rövidebb száraz időszakokat is elviseli, bár hosszan tartó aszályban fejlődése visszaesik.

Társulás

A Poa pratensis számos természetes és féltermészetes gyeptársulás fontos alkotója. Gyakori üde kaszálóréteken, legelőkön, mezofil gyepekben és folyómenti réteken.

Magyarországon különösen jellemző a réti ecsetpázsitosok, franciaperjés rétek és különféle kaszálórétek növényzetében. A gyepgazdálkodás szempontjából az egyik legértékesebb pázsitfűfaj, mivel jó takarmányértékű és kiváló gyepalkotó.

Etimológia

A Poa név az ókori görög poa szóból származik, amely általánosan „füvet” vagy „takarmánynövényt” jelentett. A pratensis latin szó, jelentése „réti”, „réteken élő”.

A magyar réti perje név a növény legjellemzőbb élőhelyére utal. A faj a világ egyik legfontosabb gyepalkotó pázsitfüve, és számos sportpálya-, park- és pázsitkeverék alapvető összetevője.

Allium oleraceum - érdes hagyma

Morfológia

Az Allium oleraceum (érdes hagyma,mezei fokhagyma) hagymás, évelő növény, amely rendszerint 30–80 cm magas. Föld alatti hagymája tojásdad, külső burka szürkésbarna vagy barnás. A szár felálló, hengeres és a felső részén virágzatban végződik.

Levelei keskenyek, félhengeresek vagy laposan vályúsak, szürkészöld színűek. Az egész növény jellegzetes fokhagymaillatot áraszt. Virágzata laza, félgömb alakú ernyő. A virágok zöldesfehérek, rózsaszínesek vagy bíboros árnyalatúak lehetnek, de a virágzatban gyakran sok apró sarjhagyma (bulbilla) fejlődik, amelyek fontos szerepet játszanak a szaporodásban. Virágzása többnyire június és augusztus között történik.

Növényföldrajz

A faj Európa nagy részén, Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában őshonos. Elterjedése a Brit-szigetektől egészen a Kaukázus vidékéig húzódik. Magyarországon széles körben előfordul, különösen száraz gyepekben, erdőszegélyeken, löszlejtőkön, cserjésekben és útszéleken.

Ökológiai igények

Az Allium oleraceum fénykedvelő növény, amely a meleg, száraz termőhelyeket részesíti előnyben. Jól fejlődik meszes, köves vagy löszös talajokon, és kiválóan tűri a nyári szárazságot. Gyakran fordul elő természetes gyepekben és ritkás erdőkben. Fagytűrése kiváló, hagymája a talajban biztonságosan áttelel.

Felhasználás

A növény minden része ehető. A levelek, a hagymák és a virágzati sarjhagymák fokhagymás ízűek, ezért salátákhoz, levesekhez, fűszernövényként vagy vadnövényként gyűjthetők. A népi táplálkozásban korábban helyenként a fokhagyma pótlására is használták.

A faj természetvédelmi és ökológiai szempontból is értékes, mivel virágai számos beporzó rovart vonzanak.

Gyógyhatás

Az Allium oleraceum a fokhagymához (Allium sativum) hasonló kéntartalmú vegyületeket tartalmaz, bár kisebb mennyiségben. A népi gyógyászatban emésztésjavítóként, étvágyfokozóként és enyhe fertőtlenítő hatású növényként tartották számon.

Hagyományosan megfázás, emésztési panaszok és általános erősítő kúrák során is alkalmazták. Antioxidáns és antimikrobiális hatása valószínűsíthető, de gyógyászati jelentősége jóval kisebb, mint a termesztett fokhagymáé.

Etimológia

Az Allium a hagymák ókori latin neve. Az eredet valószínűleg a fokhagyma erős szagára utaló ősi mediterrán szóból származik. Az oleraceum latin jelentése „konyhakerti”, „zöldségként használt”, ami arra utal, hogy a növényt már régóta fogyasztható növényként tartották számon.

A magyar mezei fokhagyma elnevezés a faj jellegzetes fokhagymaillatára és természetes, vadon élő előfordulására utal.

Allium 'Summer Beauty'

Morfológia

Az Allium 'Summer Beauty' alacsony vagy közepes termetű, hagymás eredetű évelő dísznövény az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjából. Virágzáskor rendszerint 40–60 cm magas.

Levelei keskenyek, szalag alakúak, fényes sötétzöldek, és a díszhagymák többségével ellentétben a virágzás idején is hosszú ideig szépek maradnak. Sűrű, rendezett lombcsomót alkot.

Virágzati szára erős, merev és lomb fölé emelkedő. A virágok tömött, gömb alakú ernyőkben nyílnak. A virágzat 5–8 cm átmérőjű, színe rózsaszínes-lila, levendulásrózsaszín vagy lilásbíbor. Virágzása általában júliustól szeptemberig tart, vagyis a legtöbb díszhagymánál jóval későbbi.

Alapfaj származása

Az 'Summer Beauty' pontos eredete nem teljesen tisztázott, de általánosan elfogadott, hogy az Allium tanguticum és az Allium nutans rokonsági köréből származó kertészeti szelekció vagy hibrid.

A szülőfajok Kelet-Ázsiában, elsősorban Mongólia, Észak-Kína és Szibéria térségében honosak, ahol füves pusztákon, hegyi réteken és száraz lejtőkön fordulnak elő.

Eltérés az alapfajtól

Az 'Summer Beauty' számos tulajdonságában felülmúlja a vad fajokat:

• tömörebb, szabályosabb bokorforma,

• gazdagabb virágzás,

• nagyobb virágzatok,

• hosszabb virágzási idő,

• jobb lombtartósság,

• erősebb szárak,

• kiváló kerti alkalmazkodóképesség.

Különösen értékes tulajdonsága, hogy lombja a virágzás idején sem szárad vissza látványosan, mint sok más díszhagymánál.

Ökológiai igények

Fényigényes növény, teljes napsütésben fejlődik a legszebben.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajokat,

• a közepesen tápanyagdús közegeket,

• a semleges vagy enyhén meszes talajokat,

• a mérsékelten száraz termőhelyeket.

Jól tűri:

• a nyári hőséget,

• az időszakos szárazságot,

• a városi környezetet.

A pangó vizet és a tartós téli nedvességet rosszul viseli.

Felhasználás

Az egyik legértékesebb nyár végén virágzó díszhagyma.

Alkalmazható:

• évelőágyásokban,

• prérikertekben,

• sziklakerti jellegű beültetésekben,

• közterületi növénykiültetésekben,

• méh- és lepkebarát kertekben.

Kiváló társnövénye lehet díszfüveknek, kasvirágoknak (Echinacea), őszirózsáknak (Symphyotrichum) és zsályafajoknak (Salvia). Virágait a méhek, poszméhek és lepkék nagy számban látogatják.

Etimológia

Az Allium a hagymák és fokhagymák ókori latin neve, amelyet már a római szerzők is használtak.

A 'Summer Beauty' angol fajtanév jelentése „nyári szépség”. A név arra utal, hogy a növény a nyár második felében, sok más évelő virágzásának hanyatlásakor nyújt különösen látványos díszítőértéket.

A fajta a modern díszhagymák egyik legsikeresebb kertészeti szelekciója, amelyet hosszú virágzása, rendezett lombja és kiváló rovarvonzó képessége tett világszerte népszerűvé.

Aquilegia vulgaris 'Christa Barlow'

Morfológia

Az Aquilegia vulgaris 'Christa Barlow' közepes termetű, évelő dísznövény, amely rendszerint 60–80 cm magasra nő. Bokros habitusú, karcsú, elágazó virágszárakat fejleszt.

Levelei kétszeresen vagy háromszorosan összetettek, kékeszöld árnyalatúak. A levélkék kerekdedek, karéjosak, finom megjelenésűek. A lomb a virágzási időszak után is hosszabb ideig díszes marad.

Virágai rendkívül különlegesek. A legtöbb haranglábbal ellentétben a virágok teltek és sarkantyú nélküliek, inkább apró pomponokra vagy díszes dáliavirágokra emlékeztetnek. Színük mély bordó, bíborvörös vagy vöröseslila, a szirmok széle gyakran fehéres vagy halványrózsaszín szegélyű. Virágzása általában május–júniusban zajlik.

Alapfaj származása

Az alapfaj, az Aquilegia vulgaris Európa nagy részén őshonos. Természetes élőhelyei közé tartoznak:

• lombos erdők szegélyei,

• erdei tisztások,

• hegyi rétek,

• cserjések,

• üde gyepek.

A 'Christa Barlow' az angliai Barlow-sorozat egyik legismertebb kertészeti fajtája, amelyet a közönséges harangláb többszörös szelekciójával állítottak elő.

Eltérés az alapfajtól

Az alapfaj egyszerű virágú, jellegzetes hátrafelé hajló sarkantyúkkal rendelkező virágokat hoz, többnyire kék, ibolya, rózsaszín vagy fehér színben.

A 'Christa Barlow' ettől jelentősen eltér:

• telt virágú,

• sarkantyú nélküli,

• pomponszerű virágzatú,

• sötét bordó-bíbor színű,

• gyakran fehér szegélyű szirmokkal,

• hosszabban dekoratív virágokkal.

Virágai annyira eltérnek a vad típustól, hogy első pillantásra sokan nem is haranglábnak nézik.

Ökológiai igények

A fajta napos vagy félárnyékos fekvésben fejlődik a legszebben. A forró, száraz fekvéseket kevésbé kedveli.

Legjobban:

• humuszban gazdag,

• jó vízellátású,

• üde,

• jó szerkezetű talajokon fejlődik.

Jól tűri a téli hideget, és megfelelő körülmények között mérsékelten önvető is lehet. A pangó vizet nem kedveli.

Felhasználás

A 'Christa Barlow' az egyik legkedveltebb romantikus megjelenésű haranglábfajta.

Különösen alkalmas:

• évelőágyásokba,

• vidéki kertekbe,

• angol stílusú kertekbe,

• félárnyékos beültetésekbe,

• vágott virágnak.

Jól társítható harangvirágokkal (Campanula), gólyaorrfajokkal (Geranium), gyűszűvirágokkal (Digitalis) és árnyliliomokkal (Hosta).

Etimológia

Az Aquilegia név valószínűleg a latin aquila („sas”) szóból ered, mivel a virágok sarkantyúi a sas karmaira emlékeztetnek. Más magyarázat szerint a latin aqua („víz”) szóval függ össze, mert a virágok összegyűjtik az esővizet.

A vulgaris latin szó, jelentése „közönséges”, „általánosan elterjedt”.

A 'Christa Barlow' fajtanév a híres angol Barlow-haranglábak nemesítési vonalához kapcsolódik. A Barlow-csoport a telt virágú, sarkantyú nélküli haranglábfajták gyűjtőneve, amelyek a hagyományos Aquilegia vulgaris különösen díszes változatai közé tartoznak. A 'Christa Barlow' a csoport egyik legismertebb, sötét bordó virágú képviselője.

Calamagrostis 'Karl Foerster'

Calamagrostis 'Karl Foerster' egy díszfüféle, amely jellemzően 150-180 cm magasra nő, merev, felálló habitusú száraival. Levelei keskenyek, zöldek, a nyár folyamán krémszínű, majd aranybarna bugavirágzatot hoz, amely a tél folyamán is díszít.

Az alapfaj, a Calamagrostis acutiflora, Eurázsia nedves rétjein és patakpartjain honos. A 'Karl Foerster' egy német kertész által szelektált fajta, amely az alapfajnál kompaktabb, egyenesebb habitusú, és hosszabb ideig megőrzi virágzatát.

Fényigényes, de tűri a félárnyékot is. Jól alkalmazkodik a különféle talajokhoz, de a mérsékelten nedves, jó vízelvezetésű talajokat kedveli. Szárazságtűrő, és hidegtűrése is kiváló.

Felhasználása sokrétű: díszfüves ágyásokban, szoliterként, tömeges kiültetésben vagy modern kertek struktúraalkotó elemeként használatos. Télen is dekoratív, mivel a megszáradt bugák és szárak megmaradnak.

A név eredete Karl Foerster német kertészre utal, aki a 20. században számos díszfüvet nemesített és népszerűsített, kiemelve a díszfüvek szerepét a kertépítészetben.

Carex morrowii 'Irish Green'

Morfológia

A Carex morrowii 'Irish Green' alacsony-közepes termetű, örökzöld vagy enyhébb teleken télizöld sásfajta. Sűrű, tömött, félgömb alakú bokrokat képez, magassága általában 30–45 cm, szélessége 40–60 cm.

Levelei keskenyek, szalagszerűek, fényes sötétzöldek, 5–10 mm szélesek. A levélzet egész évben rendezett megjelenésű, ívesen kihajló. A fajta egyik legfontosabb díszértéke az egységes, mélyzöld lombszín.

Virágzatai tavasszal jelennek meg. A kalászok barnás-zöldes színűek, viszonylag jelentéktelenek, a növényt elsősorban lombjáért termesztik.

Alapfaj származása

A Carex morrowii Kelet-Ázsia őshonos növénye. Természetes előfordulási területe:

• Japán,

• a Kuril-szigetek,

• helyenként Kelet-Oroszország.

Hazájában erdőkben, erdőszegélyeken, patakpartokon és hegyvidéki üde termőhelyeken fordul elő.

Eltérés az alapfajtól

A vad típus levelei általában világosabb zöldek és lazább habitusúak.

Az 'Irish Green' főbb jellemzői:

• különösen sötét, fényes zöld lomb,

• tömörebb bokorforma,

• erősebb növekedés,

• egységesebb megjelenés,

• kiváló talajtakaró képesség,

• jobb kertészeti érték.

A gyakran ültetett 'Variegata' vagy 'Ice Dance' fajtákkal szemben levelei teljesen zöldek, fehér szegély nélkül.

Ökológiai igények

A fajta félárnyékban és árnyékban fejlődik a legszebben, de megfelelő talajnedvesség mellett napos helyen is nevelhető.

Kedveli:

• a humuszban gazdag talajokat,

• az üde vagy mérsékelten nedves termőhelyeket,

• a jó vízgazdálkodású közegeket,

• az enyhén savanyú vagy semleges talajokat.

Jól tűri:

• a gyökérkonkurenciát,

• a városi környezetet,

• az árnyékot.

A tartós szárazságot és a forró, tűző napos fekvéseket kevésbé kedveli.

Felhasználás

A Carex morrowii 'Irish Green' az egyik legértékesebb árnyéki lombdísznövény.

Felhasználható:

• árnyéki évelőágyásokban,

• fák és cserjék alatti talajtakaróként,

• japán kertekben,

• természetközeli kertekben,

• sírkertekben,

• edényes növényként.

Kiválóan társítható árnyékliliomokkal (Hosta), páfrányokkal, hunyorokkal (Helleborus) és tündérvirágokkal (Epimedium).

Etimológia

A Carex a sások ókori latin neve, amelyet már a római botanikusok is használtak.

A morrowii fajnév a 19. századi brit botanikus, Alexander Morrow emlékét őrzi, aki japán növények gyűjtésével vált ismertté.

Az 'Irish Green' angol fajtanév jelentése „ír zöld”. A név a fajta rendkívül üde, mélyzöld lombszínére utal, amely az ír tájak intenzív zöld növényzetét idézi. A fajta egyik legfontosabb kertészeti értéke éppen ez az egész évben díszítő, egységes sötétzöld lombozat.

Carex testacea 'Prairie Fire'

Morfológia

A Carex testacea 'Prairie Fire' alacsony-közepes termetű, örökzöld vagy télizöld sásféle a palkafélék családjából. Sűrű, töves csomókat alkot, magassága rendszerint 30–50 cm, hasonló vagy kissé nagyobb szélességgel.

Levelei nagyon keskenyek, szálasak, finoman ívesen lehajlók. Alapszínük olívazöld, bronzoszöld, de a levélvégek és a külső levelek erősen narancsos, rézszínű, bronzos árnyalatot kapnak. Teljes napon és hűvösebb időben a színeződés intenzívebb, ősszel-télen gyakran tüzes narancsbarna hatású.

Virágzata kevésbé feltűnő. A barnás kalászok nyár elején vagy nyáron jelennek meg, de a növényt elsősorban lombszíne és finom textúrája miatt ültetik.

Alapfaj származása

Az alapfaj, a Carex testacea, Új-Zélandról származik. Természetes élőhelyein nyíltabb, füves, cserjés, part menti és erdőszegélyi termőhelyeken fordul elő. A faj az új-zélandi sások közül az egyik legismertebb díszkerti növény, különösen narancsos-bronzos lombszíne miatt.

Eltérés az alapfajtól

A 'Prairie Fire' az alapfaj díszértékben kiemelt szelekciója. A vad Carex testacea is lehet bronzos-narancsos árnyalatú, de a 'Prairie Fire':

• erősebben narancsos, rézszínű lombú,

• színeződése egyöntetűbb,

• teljes napon különösen intenzív „izzó” hatású,

• kompaktabb, rendezettebb csomókat képez,

• kertészeti felhasználásban megbízhatóbb díszértékű.

Nem virágával, hanem egész éves lombhatásával különbözik igazán.

Ökológiai igények

Fényigényes növény, legszebb lombszínét teljes napon adja. Félárnyékban is megél, de ott zöldesebb, kevésbé narancsos.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a mérsékelten üde, de nem pangó vizes termőhelyet,

• a közepesen tápanyagdús közeget,

• a napos, meleg fekvést.

A beállt tövek rövidebb száraz időszakokat elviselnek, de tartós kiszáradáskor a levélvégek barnulhatnak. A téli pangó nedvességet rosszul tűri, ezért kötött, levegőtlen talajon könnyebben kiritkulhat vagy kifagyhat. Magyarországi kertekben jó vízelvezetésű helyen általában megbízhatóbb, mint nedves, hideg talajon.

Felhasználás

Nagyon jó szerkezetadó és színező díszfűszerű évelő, bár botanikailag nem fű, hanem sás.

Felhasználható:

• évelőágyások szegélyében,

• prérikerti és természetközeli beültetésekben,

• kavicskertekben,

• edényekben, dézsákban,

• alacsony tömeges kiültetésként,

• sötét lombú vagy bordó virágú növények mellé kontrasztnak.

Jól társítható például Salvia, Echinacea, Nepeta, Allium, Perovskia, Sedum, valamint alacsony díszfüvek és más sások mellé. Narancsos lombja különösen ősszel és télen értékes, amikor kevés növény ad ilyen meleg színhatást.

Etimológia

A Carex a sások régi latin neve. A nemzetség neve a keskeny, gyakran éles szélű levelekre is utalhat.

A testacea latin eredetű szó, jelentése „téglaszínű”, „égetett agyag színű”, „terrakotta árnyalatú”. Ez nagyon találó név, mert a faj lombja gyakran bronzos, rézszínű, narancsbarna tónusú.

A 'Prairie Fire' fajtanév jelentése „prérítűz”. A név a növény tüzes narancsos-bronzos lombszínére utal, amely tömegesen ültetve valóban lángszerű, izzó hatást kelthet.

Echinacea purpurea 'Alba'

Morfológia

Az Echinacea purpurea 'Alba' közepes-magas termetű, lágyszárú évelő dísznövény a fészkesvirágzatúak családjából (Asteraceae, régebbi nevén Compositae). Magassága általában 70–100 cm, kedvező körülmények között kissé magasabb is lehet. Bokros habitusú, merev, felálló, többnyire elágazó szárakat fejleszt.

Levelei tojásdadok vagy tojásdad-lándzsásak, érdes tapintásúak, sötét- vagy középzöldek. A tőlevelek hosszabb nyelűek, a szárlevelek kisebbek, rövidebb nyelűek vagy csaknem ülők. A levélzet erőteljesebb, szélesebb levelű, mint az Echinacea pallida esetében.

Virágzata nagy fészekvirágzat. A nyelves virágok fehérek vagy krémfehérek, szélesebbek és kevésbé lecsüngők, mint a halvány kasvirág (Echinacea pallida) virágai. A középső kúp kezdetben zöldes vagy narancsosbarna, később erősebben barnul. A fehér nyelves virágok és a barnás-narancsos kúp tiszta, klasszikus kontrasztot adnak.

Virágzása általában júliustól szeptemberig tart. Az elnyílott virágfejek ősszel és télen is dekoratívak lehetnek.

Növényföldrajz

Az alapfaj, az Echinacea purpurea, Észak-Amerika keleti és középső részéről származik. Természetes előfordulása főként az Egyesült Államok középkeleti és délkeleti területeihez kötődik.

Jellemző élőhelyei:

• nyílt erdők,

• erdőszegélyek,

• prérik és rétek,

• cserjésedő gyepek,

• üde vagy mérsékelten száraz, jó vízáteresztő talajú termőhelyek.

Az 'Alba' kertészeti vagy kerti szelekció, természetes növényföldrajzi elterjedése nincs. Az alapfaj fehér virágú változatait, illetve ezek szelektált állományait jelöli.

Ökológiai igények

Teljes napon fejlődik és virágzik a legjobban. Félárnyékban is megmarad, de ott kevesebb virágot hoz, és szárai gyengébbek lehetnek.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a közepesen tápanyagdús közeget,

• a mérsékelten száraz vagy üde termőhelyet,

• a semleges vagy enyhén meszes kémhatást.

A beállt tövek jól tűrik a nyári meleget és a rövidebb száraz időszakokat. A téli pangó vizet rosszul viselik, ezért kötött, levegőtlen talajon a növény kiritkulhat. Túl tápdús talajon bujább, de kevésbé stabil növekedésű lehet.

Télállósága jó, és megfelelő helyen hosszú életű, megbízható évelő.

Felhasználás

Az Echinacea purpurea 'Alba' klasszikus fehér kasvirág, amely természetközeli és rendezettebb évelőágyásokban egyaránt jól használható. Fehér virágai miatt könnyen társítható, és jól oldja az erős színű növénycsoportokat.

Felhasználható:

• évelőágyásokban,

• prérikerti jellegű beültetésekben,

• fehér kertekben,

• méh- és lepkebarát kertekben,

• vágott virágként,

• díszfüvekkel társítva.

Jó társnövényei például Salvia nemorosa, Nepeta, Agastache, Rudbeckia, Helenium, Perovskia, Panicum, Molinia, Stipa és Veronicastrum fajok vagy fajták.

Virágait a méhek, poszméhek és lepkék szívesen látogatják. A meghagyott termésfejek ősszel és télen szerkezeti értéket adnak az ágyásnak, és a magevő madarak számára is hasznosak lehetnek.

Etimológia

Az Echinacea nemzetségnév a görög echinos szóból ered, jelentése „sün” vagy „tüskés állat”. Ez a virágzat közepén található kemény, szúrós, kúpos vacokra utal.

A purpurea latin fajnév jelentése „bíbor”, „bíborszínű”. Ez az alapfaj jellegzetes lilásbíbor, rózsaszínes virágszínére vonatkozik.

Az 'Alba' latin eredetű fajtanév, jelentése „fehér”. A név a fajta fehér vagy krémfehér nyelves virágaira utal. A teljes név tehát kissé ellentmondásos: „bíbor kasvirág fehér változata”, ami jól mutatja, hogy a fajtanév az alapfajtól eltérő virágszínt emeli ki.

Gaura lindheimeri ’Whirling Butterflies’

Morfológia

A Gaura lindheimeri 'Whirling Butterflies' közepes termetű, légies megjelenésű, lágyszárú évelő. Mai rendszertani besorolásban gyakran Oenothera lindheimeri néven szerepel, de a kertészeti gyakorlatban a Gaura név továbbra is nagyon elterjedt.

Magassága általában 60–100 cm, szélessége 40–60 cm. Töve bokros, lazán elágazó, a virágszárak vékonyak, ívesen hajlók, mozgékonyak. Levelei keskeny-lándzsásak, középzöldek vagy kissé szürkészöldek, többnyire finoman szőrösek. A levélzet nem tömör, inkább laza, természetes hatású.

Virágai hosszú, vékony fürtökben nyílnak. Egy-egy virág négy sziromból áll, fehér, néha halvány rózsaszínes árnyalattal. A hosszú porzók és a szétnyíló szirmok miatt a virág apró pillangóra emlékeztet. A virágok folyamatosan nyílnak, ezért a növény hosszú ideig díszít, általában júniustól októberig.

A 'Whirling Butterflies' különlegessége a nagyon könnyed, „lebegő” virágzás: a fehér virágok a vékony szárakon szinte táncolnak a szélben.

Növényföldrajz

Az alapfaj Észak-Amerika déli-középső részéről származik, főként Texas, Louisiana és a környező területek prérijein, nyílt füves élőhelyein, szárazabb rétjein és útszegélyein fordul elő.

Természetes élőhelyein meleg, napos, jó vízáteresztő talajú termőhelyekhez alkalmazkodott. A 'Whirling Butterflies' kertészeti szelekció, vadon természetes elterjedése nincs.

Ökológiai igények

Kifejezetten fényigényes növény. Teljes napon fejlődik a legszebben, és ott virágzik a legtartósabban.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a közepesen száraz vagy mérsékelten üde termőhelyet,

• a laza, kavicsos vagy homokosabb közeget,

• a semleges vagy enyhén meszes talajt.

Jól tűri a meleget, a napot és a rövidebb száraz időszakokat. A pangó vizet és a hideg, kötött, télen nedves talajt rosszul viseli. Ilyen helyen könnyen kiritkulhat vagy kifagyhat.

Tápanyagban túl gazdag talajon megnyúlhat, lazábbá válhat, és kevésbé lesz tartós. Jó vízelvezetés mellett megbízhatóbb, bár hidegebb, csapadékosabb teleken rövidebb életű évelőként viselkedhet.

Felhasználás

A 'Whirling Butterflies' kiváló légies szerkezetadó növény évelőágyásokban. Nem tömegével, hanem finom mozgásával és hosszú virágzásával hat.

Felhasználható:

• napos évelőágyásokban,

• prérikerti beültetésekben,

• kavicskertekben,

• mediterrán hangulatú kertekben,

• természetközeli kompozíciókban,

• dézsás beültetésekben.

Jól társítható díszfüvekkel, például Stipa, Panicum, Molinia fajokkal, valamint Salvia, Nepeta, Echinacea, Perovskia, Verbena bonariensis, Achillea és Lavandula fajtákkal.

Fehér virágai miatt erős színű évelők között oldó, könnyítő szerepe van. Hosszú virágzása miatt városi és közterületi beültetésekben is értékes lehet, ha a talaj kellően vízáteresztő.

Etimológia

A Gaura név görög eredetű, jelentése nagyjából „pompás”, „díszes”, ami a növény kecses virágaira utal.

A lindheimeri fajnév Ferdinand Jacob Lindheimer német származású botanikus és növénygyűjtő emlékét őrzi, aki Észak-Amerikában, különösen Texas flórájának kutatásában játszott fontos szerepet.

A 'Whirling Butterflies' fajtanév jelentése „keringő pillangók” vagy „forgó pillangók”. Nagyon találó név: a fehér virágok hosszú, vékony szárakon, a szélben mozogva valóban pillangók könnyed rajára emlékeztetnek.

Salvia nemorosa 'Caradonna'

Morfológia

A Salvia nemorosa 'Caradonna' közepes termetű, bokros növekedésű, lágyszárú évelő az árvacsalánfélék családjából. Magassága általában 45–70 cm, szélessége 30–50 cm körüli.

Töve sűrű, rendezett levélcsomót alkot. Levelei átellenes állásúak, lándzsásak vagy tojásdad-lándzsásak, ráncos felületűek, fűrészes szélűek, szürkészöld vagy középzöld árnyalatúak. A levelek dörzsölésre jellegzetes, fűszeres-zsályás illatot árasztanak.

Virágzata felálló, karcsú, tömött álfüzér. A fajta egyik legfontosabb bélyege a nagyon sötét, bíborlila, majdnem feketés virágzati szár és csésze. Ezen nyílnak az élénk ibolyáskék, liláskék virágok. A sötét szárak és a kékeslila virágok együtt erős, grafikus hatást adnak.

Virágzása általában május végétől júliusig tart, majd visszavágás után gyakran másodvirágzásra is képes nyár végén.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Salvia nemorosa, Európa középső, keleti és délkeleti részén, valamint Nyugat-Ázsia egyes területein őshonos. Természetes élőhelyei főként szárazabb, napos gyepek, lösz- és sztyepprétek, erdőszegélyek, cserjés lejtők és meszes talajú nyílt termőhelyek.

A 'Caradonna' kertészeti fajta, természetes vad elterjedése nincs. Németországi szelekcióként vált ismertté, és a modern évelőágyások egyik leggyakrabban használt ligeti zsálya fajtája.

Eltérés az alapfajtól

A vad Salvia nemorosa virágzata változó lila, kékeslila vagy ibolyás árnyalatú, habitusa pedig állománytól függően lazább vagy kevésbé egységes lehet.

A 'Caradonna' fő eltérései:

• sötétbíbor, majdnem fekete virágzati szárak,

• erőteljesebb, tisztább ibolyáskék virágszín,

• merevebb, függőlegesebb habitus,

• kompaktabb, rendezettebb növekedés,

• jobb díszkerti egyöntetűség,

• erős kontraszt a szár és a virág között.

A fajta különösen a sötét szárak miatt ismerhető fel; ez adja meg jellegzetes, modern, határozott megjelenését.

Ökológiai igények

Fényigényes, melegkedvelő évelő. Teljes napon virágzik a leggazdagabban, és ott marad a legkompaktabb.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a közepesen száraz vagy mérsékelten üde termőhelyet,

• a meszes vagy semleges kémhatást,

• a közepesen tápanyagdús, nem túl kötött közeget.

Jól tűri a nyári meleget és a rövidebb száraz időszakokat. A pangó vizet, különösen télen, rosszul viseli. Túl árnyékos vagy túl tápdús helyen megnyúlhat, dőlésre hajlamosabbá válhat, és gyengébben virágzik.

Az első virágzás után érdemes visszavágni, mert így gyakran újabb virágszárakat hoz.

Felhasználás

A 'Caradonna' az egyik legjobb szerkezetadó és színező zsályafajta napos évelőágyásokban. Függőleges, sötét szárai miatt kiváló ritmust ad a beültetésnek.

Felhasználható:

• napos évelőágyásokban,

• prérikerti jellegű beültetésekben,

• mediterrán hangulatú kertekben,

• szárazságtűrő közterületi kiültetésekben,

• rovarbarát kertekben,

• szegélynövényként,

• vágott virágként.

Jól társítható például Achillea, Nepeta, Perovskia, Echinacea, Gaura, Knautia, Stipa, Panicum, Molinia, Allium és Sedum fajokkal, illetve fajtákkal.

Virágait méhek, poszméhek és lepkék nagy számban látogatják. Hosszú díszértéke, jó szárazságtűrése és viszonylag alacsony fenntartási igénye miatt városi kiültetésekben is értékes.

Etimológia

A Salvia nemzetségnév a latin salvare, „gyógyítani”, „megmenteni” jelentésű igével hozható kapcsolatba. A név a zsályák régi gyógyászati használatára utal.

A nemorosa latin fajnév jelentése „ligeti”, „erdős helyen élő”. A nemus latinul ligetet, erdős területet jelent. Ez az alapfaj erdőszegélyekhez, ligetes, nyíltabb termőhelyekhez való kötődésére utal.

A 'Caradonna' fajtanév valószínűleg fantázianév. Pontos etimológiája nem egyértelmű, de hangzásában olaszos jellegű; a cara donna olaszul nagyjából „kedves hölgy” vagy „drága asszony” értelmű lehet. A kertészeti névhasználatban azonban elsősorban a fajta jelölésére szolgál, nem leíró botanikai névként.

Sanguisorba officinalis ’Tanna'

Morfológia

A Sanguisorba officinalis 'Tanna' alacsonyabb, kompakt növekedésű, lágyszárú évelő a rózsafélék családjából. Az alapfaj magyar neve őszi vérfű vagy orvosi vérfű.

A fajta rendszerint 40–60 cm magasra nő, ritkábban kedvező körülmények között kissé magasabb lehet. Bokros, tömött tövet képez, de virágszárai karcsúak, ezért a növény összhatása könnyed, természetes.

Levelei páratlanul szárnyaltak, sok apró, tojásdad vagy hosszúkás levélkéből állnak. A levélkék széle finoman fogazott. A lomb kékeszöld vagy szürkészöld árnyalatú, finom, páfrányszerű hatású, és már virágzás előtt is díszítő értékű.

Virágzata rövid, tömött, hengeres vagy tojásdad fejecske. A virágfejek sötét bordóvörösek, barnásvörösek vagy mély bíborvörösek, karcsú szárakon emelkednek a lomb fölé. Virágzása általában júniustól vagy júliustól szeptemberig tart. A kis, gombszerű virágzatok finoman mozognak a szélben, ezért a fajta nagyon jó „lebegő” szerkezeti elem az évelőágyban.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Sanguisorba officinalis, Európa és Ázsia mérsékelt övi területein szélesen elterjedt. Magyarországon is őshonos, főként üde és nedves gyepekben fordul elő.

Jellemző élőhelyei:

• nedves kaszálórétek,

• láprétek,

• mocsárrétek,

• patakpartok,

• üde hegyi rétek,

• időszakosan nedves, tápanyagban gazdag gyepek.

A 'Tanna' kertészeti fajta, természetes vad elterjedése nincs. Az alapfaj alacsonyabb, kompaktabb, díszkerti szelekciói közé tartozik.

Eltérés az alapfajtól

A vad Sanguisorba officinalis gyakran magasabb, 80–120 cm-es, erőteljesebb növekedésű növény. Természetes állományokban habitusa változó, és inkább réti, magasfüvű jellegű.

A 'Tanna' főbb eltérései:

• alacsonyabb, kompaktabb növekedésű,

• rendezettebb, tömörebb bokrot képez,

• finomabb, arányosabb virágszárakat hoz,

• díszkerti használatban jobban kezelhető,

• alacsonyabb ágyásszintekben is alkalmazható,

• sötét bordóvörös virágfejei különösen jól érvényesülnek díszfüvek között.

A 'Pink Tanna' nevű változattól eltérően a 'Tanna' virágszíne sötétebb, vöröses-bordós, nem rózsaszín.

Ökológiai igények

Napos vagy félárnyékos fekvésben fejlődik jól. Teljes napon gazdagabban virágzik, de ehhez fontos, hogy a talaj ne száradjon ki tartósan.

Kedveli:

• az üde vagy mérsékelten nedves talajt,

• a humuszban gazdag, közepesen tápanyagdús közeget,

• a jó vízgazdálkodású, de nem pangó vizes talajt,

• a semleges vagy enyhén savanyú kémhatást.

Az alapfaj nedves rétek növénye, ezért a 'Tanna' sem való kifejezetten száraz, forró, sovány termőhelyre. Rövidebb száraz periódust elvisel, de tartós aszályban gyengébben fejlődik és kevesebbet virágzik.

Télállósága jó. Fenntartása egyszerű: a száraz szárakat tél végén vagy kora tavasszal célszerű visszavágni.

Felhasználás

A 'Tanna' kiváló természetközeli, réti hangulatú évelő. Alacsonyabb termete miatt előrébb is ültethető, mint a magasabb vérfűfajták.

Felhasználható:

• természetközeli évelőágyásokban,

• nedvesebb réthatású beültetésekben,

• díszfüvek közé ültetve,

• prérikerti jellegű, de nem túl száraz társításokban,

• vízpartok közelében,

• évelőágyások elő- vagy középső zónájában,

• vágott virágként.

Jól társítható például Molinia, Deschampsia, Carex, Persicaria, Veronicastrum, Filipendula, Thalictrum, Geranium, Salvia, Echinacea és Achillea fajokkal, illetve fajtákkal.

Virágai vonzzák a beporzó rovarokat. Finom lombja és sötét, apró virágfejei miatt különösen értékes olyan beültetésekben, ahol a természetes mozgás, áttörtség és hosszú nyári-őszi díszérték fontos.

Etimológia

A Sanguisorba nemzetségnév latin eredetű: a sanguis jelentése „vér”, a sorbere jelentése „felszívni”, „elnyelni”. A név a növény régi gyógyászati használatára utal, különösen vérzéscsillapító hatásával hozták kapcsolatba.

Az officinalis fajnév azt jelenti, hogy „gyógyszertári”, „orvosi használatú”. Olyan növényeknél alkalmazták, amelyeket régen hivatalos gyógynövényként tartottak számon.

A 'Tanna' fajtanév eredete nem teljesen egyértelmű; kertészeti fantázianévként kezelhető. A név a gyakorlatban az alacsony, kompakt, sötétvörös virágú szelekciót jelöli.

Sedum telephium 'Seduction Cherry Chocolate'

jellemzése

Morfológia

A Sedum telephium 'Seduction Cherry Chocolate' alacsony-középmagas, bokros növekedésű, pozsgás levelű évelő. Mai rendszertani felfogásban gyakran Hylotelephium néven is szerepel, de a kertészeti gyakorlatban a Sedum név továbbra is általános. A varjúhájfélék családjába tartozik.

Magassága rendszerint 30–45 cm, szélessége 30–50 cm körüli. Szárai erősek, húsosak, felállók, jól elágazók, ezért a növény tömött, rendezett bokrot alkot.

Levelei tojásdadok vagy hosszúkás-tojásdadok, vastagok, húsosak, enyhén fogazott vagy majdnem ép szélűek. Fő díszértéke a sötét lombszín: a levelek lilásbordó, barnásbordó, csokoládés-bíbor árnyalatúak, helyenként szürkészöld alaptónussal. A sötét lomb jó kontrasztot ad a virágzattal.

Virágai aprók, csillag alakúak, lapos vagy enyhén domború sátorozó bogernyőkbe tömörülnek. Színük rózsaszín, cseresznyés rózsaszín, sötét rózsaszín vagy ibolyás-rózsaszín. Virágzása többnyire augusztustól októberig tart. Az elnyílt virágzatok ősszel és télen is szerkezeti díszt adhatnak.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Sedum telephium tágabb értelemben Európa és Ázsia mérsékelt övi területein honos. Természetes élőhelyei közé tartoznak a szárazabb gyepek, köves lejtők, erdőszegélyek, cserjések, sziklagyepek és napos, jó vízáteresztő termőhelyek.

A 'Seduction Cherry Chocolate' kertészeti fajta, természetes vad elterjedése nincs. A modern, kompakt, színes lombú varjúhájfajták közé tartozik, amelyeket elsősorban díszkerti használatra szelektáltak.

Eltérés az alapfajtól

A vad Sedum telephium általában zöld vagy kékeszöld lombú, magasabb, lazább habitusú, és virágzata többnyire halványabb rózsaszín vagy bíboros árnyalatú.

A 'Seduction Cherry Chocolate' fő eltérései:

• kompaktabb, alacsonyabb növekedésű,

• erősebben bokrosodik,

• sötét lilás-bordó, csokoládés lombszínű,

• élénkebb rózsaszín vagy cseresznyés virágzatot hoz,

• jobb díszítőértéket ad már virágzás előtt is,

• edényben és kisebb ágyásokban is könnyebben használható.

A fajta értéke tehát nemcsak a virágzás, hanem a teljes szezonban mutatós, sötét lomb.

Ökológiai igények

Kifejezetten napfénykedvelő, szárazságtűrő növény. Teljes napon lesz a legkompaktabb, és ott alakul ki legerősebben a sötét lombszín.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a közepesen száraz vagy szárazabb termőhelyet,

• a soványabb vagy közepesen tápanyagdús közeget,

• a semleges vagy enyhén meszes talajt.

Jól tűri a meleget, a szárazságot és a városi környezetet. A pangó vizet, különösen télen, rosszul viseli. Túl tápdús vagy túl nedves talajon megnyúlhat, széteshet, és gyengébb lesz a lombszíne.

Télállósága jó. A száraz virágzatokat télre meg lehet hagyni, majd kora tavasszal visszavágni.

Felhasználás

A 'Seduction Cherry Chocolate' kiváló alacsony-középmagas szerkezetadó és színező évelő napos, szárazabb ágyásokban.

Felhasználható:

• évelőágyások elő- és középső részén,

• sziklakerti jellegű beültetésekben,

• kavicskertekben,

• prérikerti társításokban,

• városi és közterületi kiültetésekben,

• edényes beültetésekben,

• méh- és lepkebarát kertekben.

Jól társítható például Salvia nemorosa, Perovskia, Nepeta, Stipa, Panicum, Molinia, Echinacea, Achillea, Allium és alacsonyabb Aster s.l. fajtákkal.

Virágai sok beporzó rovart vonzanak, különösen méheket és lepkéket. Sötét lombja miatt világos levelű, ezüstös vagy sárgászöld növények mellett különösen hatásos.

Etimológia

A Sedum nemzetségnév valószínűleg a latin sedere, „ülni” igével hozható kapcsolatba, utalva arra, hogy sok varjúhájfaj sziklákon, falakon, köveken „ülve”, laposan megtapadva nő.

A telephium fajnév a görög mitológiai Télephosz nevével függ össze. A hagyomány szerint egyes varjúhájféléket sebek kezelésére használtak, és a név ehhez a régi gyógyászati képzetkörhöz kapcsolódik.

A Hylotelephium névben a görög hyle jelentése „erdő”, a telephium pedig a régi varjúhájnév továbbélése; ezzel különítették el a nagyobb termetű, húsos szárú varjúhájakat a szűkebb értelemben vett Sedum fajoktól.

A 'Seduction Cherry Chocolate' névben a Seduction a fajtasorozat neve, a Cherry Chocolate pedig a cseresznyés-rózsaszín virágokra és a csokoládés-bordó lombszínre utal.

Sedum telephium Seduction 'Pink Passion'

Morfológia

A Sedum telephium Seduction 'Pink Passion' alacsony-középmagas, kompakt növekedésű, pozsgás levelű évelő. Mai rendszertani felfogásban gyakran Hylotelephium néven szerepel, de a kertészeti gyakorlatban a Sedum név továbbra is szélesen használt. A varjúhájfélék családjába tartozik.

Magassága általában 30–40 cm, szélessége 30–45 cm körüli. Erős, húsos, felálló szárakat fejleszt, amelyek jól elágaznak, ezért a növény tömött, rendezett bokrot alkot.

Levelei tojásdadok vagy hosszúkás-tojásdadok, vastagok, húsosak, vízraktározók. Színük többnyire zöld vagy szürkészöld, de napos fekvésben, hűvösebb időben vagy virágzás előtt rózsás, pirosas, enyhén bordós árnyalatot is kaphatnak. A Seduction sorozatra jellemző a viszonylag apróbb, sűrűbb lombozat és a kompakt habitus.

Virágai aprók, csillag alakúak, lapos vagy enyhén domború sátorozó bogernyőkbe tömörülnek. Színük világos rózsaszín, élénk rózsaszín vagy kissé lilás-rózsaszín. Virágzása általában augusztustól szeptemberig, kedvező időben októberig tart. Az elnyílt virágzatok ősszel és télen is szerkezeti díszt adhatnak.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Sedum telephium tágabb értelemben Európa és Ázsia mérsékelt övi területein honos. Természetes élőhelyei elsősorban napos, szárazabb, jó vízáteresztő termőhelyek.

Jellemző élőhelyei:

• száraz gyepek,

• köves lejtők,

• sziklagyepek,

• erdőszegélyek,

• cserjések,

• utak menti rézsűk,

• humuszosabb szikla- és törmeléklejtők.

A Seduction 'Pink Passion' kertészeti fajta, természetes vad elterjedése nincs. Modern, kompakt, gazdagon virágzó varjúháj-szelekció, amelyet díszkerti és konténeres felhasználásra nemesítettek.

Eltérés az alapfajtól

A vad Sedum telephium többnyire magasabb, lazább növekedésű, zöld vagy kékeszöld lombú, virágzata pedig változóan halvány rózsaszín, zöldesrózsaszín vagy bíboros árnyalatú.

A Seduction 'Pink Passion' fő eltérései:

• alacsonyabb, kompaktabb növekedésű,

• erősen bokrosodik, sok rövid, felálló virágszárat hoz,

• lombozata sűrűbb és rendezettebb,

• virágzata nagyobb hatású, tömörebb,

• rózsaszín virágszíne tisztább és díszkertileg egyöntetűbb,

• kisebb kertekben, szegélyekben és edényben is könnyebben használható.

A 'Seduction Cherry Chocolate'-tól főként világosabb, zöldesebb lombjával és rózsaszín virágzatával különíthető el; nem az erősen csokoládés-bordó lombszín a fő díszértéke.

Ökológiai igények

Kifejezetten napfénykedvelő, szárazságtűrő évelő. Teljes napon lesz a legkompaktabb, és ott virágzik a leggazdagabban.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a közepesen száraz vagy szárazabb termőhelyet,

• a soványabb vagy közepesen tápanyagdús közeget,

• a semleges vagy enyhén meszes talajt.

Jól tűri a meleget, a szárazságot és a városi környezetet. A pangó vizet, különösen télen, rosszul viseli. Túl tápdús vagy túl nedves talajon megnyúlhat, lazábbá válhat, és kevésbé lesz tartós.

Télállósága jó. A száraz virágzatokat télre meg lehet hagyni, majd kora tavasszal célszerű visszavágni.

Felhasználás

A Seduction 'Pink Passion' jó választás napos, szárazabb fekvésű évelőágyásokba, ahol kompakt, hosszan díszítő, kevés gondozást igénylő növényre van szükség.

Felhasználható:

• évelőágyások elő- és középső részén,

• szegélynövényként,

• sziklakerti jellegű beültetésekben,

• kavicskertekben,

• prérikerti társításokban,

• városi és közterületi kiültetésekben,

• edényes beültetésekben,

• méh- és lepkebarát kertekben.

Jól társítható például Salvia nemorosa, Nepeta, Perovskia, Stipa, Panicum, Molinia, Achillea, Echinacea, Allium és alacsonyabb őszirózsák mellé.

Virágai sok beporzót vonzanak, különösen méheket és lepkéket. Őszi virágzása miatt akkor is értékes nektárforrás lehet, amikor sok nyári évelő már levirágzott.

Etimológia

A Sedum nemzetségnév valószínűleg a latin sedere, „ülni” igével függ össze. Ez arra utalhat, hogy sok varjúhájfaj sziklákon, köveken vagy falakon szinte „ülve”, laposan megtapadva nő.

A telephium fajnév a görög mitológiai Télephosz nevével kapcsolatos. A régi hagyomány szerint egyes varjúhájféléket sebek kezelésére használtak, és a név ehhez a gyógyászati képzetkörhöz kötődhet.

A Hylotelephium névben a görög hyle jelentése „erdő”, a telephium pedig a régi varjúhájnév továbbélése. Ezzel a névvel különítik el a nagyobb termetű, húsos szárú varjúhájakat a szűkebb értelemben vett Sedum fajoktól.

A Seduction a fajtasorozat neve, jelentése „csábítás”. A 'Pink Passion' jelentése „rózsaszín szenvedély”, ami a fajta élénk, rózsaszín virágzatára és erős díszítőértékére utal.

Stipa tenuissima 'Pony Tails'

Morfológia

A Stipa tenuissima 'Pony Tails' alacsony-középmagas, nagyon finom textúrájú, csomóképző díszfű a pázsitfűfélék családjából. Mai rendszertani felfogásban gyakran Nassella tenuissima néven szerepel, de a kertészeti forgalomban a Stipa tenuissima név továbbra is általános.

Magassága többnyire 40–60 cm, szélessége 30–50 cm körüli. Sűrű, de laza hatású, félgömbös csomót alkot. Levelei rendkívül vékonyak, hajszálszerűek, élénkzöldek vagy világoszöldek, finoman ívesen kihajlók. A lomb már kis légmozgásra is megmozdul, ezért a növény egyik fő díszértéke a folyamatos, puha mozgás.

Virágzata finom, selymes, laza bugavirágzat. A kalászkák eleinte ezüstös-zöldesek, majd szalmasárga, drapp, világosbarna árnyalatúvá érnek. A hosszú, hajlékony szálkák miatt a virágzat tollszerű, hajzuhatagra vagy lófarokra emlékeztet. Virágzása általában június–augusztusban zajlik, de a száraz virágzat sokáig díszíthet.

Növényföldrajz

Az alapfaj Észak- és Közép-Amerika szárazabb vidékeiről származik. Természetes elterjedése főként az Egyesült Államok délnyugati részéhez, Mexikóhoz és a száraz, nyílt füves területekhez kapcsolódik; egyes rendszertani értelmezések dél-amerikai előfordulásokat is ide vonnak.

Jellemző élőhelyei:

• száraz gyepek,

• félsivatagos füves területek,

• köves lejtők,

• nyílt, napos prérik,

• sovány, jó vízáteresztő talajú termőhelyek.

A 'Pony Tails' kertészeti szelekció, természetes vad elterjedése nincs. Az alapfaj különösen finom szálú, díszkerti célra szelektált alakjaként használják.

Eltérés az alapfajtól

A 'Pony Tails' az alapfajhoz nagyon közel álló díszkerti forma; nem markáns szín- vagy méretbeli eltéréséről, hanem egységesebb, kertészetileg megbízhatóbb habitusáról ismert.

Főbb eltérései:

• különösen finom, selymes levél- és virágzati textúra,

• egyöntetűbb, rendezettebb csomóképzés,

• puhább, leomlóbb „lófarok” hatás,

• jó díszkerti szelekciós érték,

• erős mozgáshatás már enyhe szélben is.

Az alapfaj vad típusai változékonyabbak lehetnek; a 'Pony Tails' a kertben egységesebb, látványosabb hatású.

Ökológiai igények

Kifejezetten fény- és melegigényes díszfű. Teljes napon fejlődik a legszebben, és ott lesz a legszebb, legsűrűbb a habitusa.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a száraz vagy mérsékelten száraz termőhelyet,

• a laza, homokos, kavicsos vagy köves közeget,

• a közepesen tápanyagszegény talajt.

Jól tűri a meleget, a szárazságot és a sovány talajokat. A pangó vizet, különösen télen, rosszul viseli. Kötött, nedves talajon könnyen kiritkul vagy kipusztulhat.

Magyarországi kertekben jó vízelvezetésű, napos helyen általában tartható, de hideg, nedves teleken rövidebb életű lehet. Enyhébb fekvésben részben télizöld maradhat. Tavasszal nem mindig célszerű erősen visszavágni; gyakran elég kézzel vagy gereblyével kifésülni az elhalt szálakat.

Felhasználás

A 'Pony Tails' az egyik legfinomabb textúrájú díszfű, ezért kiválóan használható mozgás és lágyság bevitelére napos beültetésekbe.

Felhasználható:

• kavicskertekben,

• prérikerti jellegű társításokban,

• mediterrán hangulatú kertekben,

• szárazságtűrő évelőágyásokban,

• szegélyként,

• tömeges foltokban,

• edényes beültetésekben,

• sziklakertekben.

Jól társítható például Salvia nemorosa, Perovskia, Nepeta, Gaura, Echinacea, Achillea, Sedum, Lavandula, Allium és alacsonyabb szárazságtűrő évelők mellé.

Különösen szép, ha nagyobb foltokban ültetik, mert a növények együtt hullámzó, selymes felületet alkotnak. Keményebb levelű, tömörebb habitusú növények mellett jól oldja a kompozíciót.

Etimológia

A Stipa nemzetségnév a görög eredetű styppe vagy latin stipa szóból eredeztethető, amely kócszerű rostokra, növényi szálakra utalhat. Ez jól illik a nemzetség hosszú szálkás, finom virágzataihoz.

A Nassella név a latin nassa, vagyis „kosár”, „háló” szóból származtatható; a termés és a pelyvalevelek szerkezetére utaló névként értelmezhető.

A tenuissima latin fajnév jelentése „nagyon vékony”, „igen finom”. Ez a faj legfontosabb bélyegére, a hajszálszerűen keskeny levelekre és virágzati szálakra utal.

A 'Pony Tails' fajtanév jelentése „lófarok”. A név a növény hosszú, selymes, leomló, hajzuhatagszerű lombjára és virágzatára utal, amely szélben valóban lófarokként hullámzik.

Astragalus cicer - hólyagos csűdfű

Morfológia

Az Astragalus cicer (hólyagos csüdfű) évelő, lágyszárú növény a pillangósvirágúak családjába (Fabaceae) tartozik. Erőteljes gyöktörzset fejleszt, amelyről hosszú föld alatti tarackok erednek, ezért gyakran kiterjedt telepeket alkot.

Szárai felállók vagy kezdetben fekvők, majd felemelkedők, rendszerint 40–100 cm hosszúak. Levelei páratlanul szárnyaltak, 10–25 tojásdad vagy elliptikus levélkéből állnak. A levélkék csúcsa többnyire lekerekített vagy enyhén kicsípett.

Virágai sárgák vagy halványsárgák, tömött, gömbölyded vagy tojásdad fürtökben helyezkednek el. Egy virágzatban gyakran 20–40 virág is található. Virágzása általában májustól júliusig tart. Termése hosszúkás, enyhén felfújt hüvely, amely éréskor barnásfeketére színeződik.

A gyökereken nitrogénkötő baktériumokkal társult gyökérgümők találhatók.

Növényföldrajz

Az Astragalus cicer eurázsiai elterjedésű faj. Őshonos Európa középső és keleti részén, valamint Nyugat- és Közép-Ázsiában.

Előfordul:

• Közép-Európában,

• Kelet-Európában,

• a Balkánon,

• a Kaukázus vidékén,

• Szibéria nyugati területein,

• Közép-Ázsia egyes részein.

Észak-Amerikába takarmánynövényként telepítették, ahol több helyen meghonosodott.

Társulás

Természetes élőhelyein elsősorban:

• löszgyepekben,

• sztyeppréteken,

• erdőssztyeppekben,

• szárazabb kaszálóréteken,

• cserjésedő gyepekben,

• útszegélyeken,

• vasúti töltéseken

fordul elő.

Gyakori eleme a kontinentális jellegű füves növénytársulásoknak, különösen ott, ahol a talaj tápanyagellátottsága közepes vagy jó.

Ökológiai igények

Fényigényes növény, árnyékban gyengén fejlődik.

Kedveli:

• a napos fekvést,

• a jó vízáteresztő talajokat,

• a közepesen száraz vagy üde termőhelyeket,

• a semleges vagy meszes kémhatású talajokat.

Jól tűri:

• a téli hideget,

• a szárazabb időszakokat,

• a kaszálást,

• a legeltetést.

Mélyre hatoló gyökérzete miatt viszonylag szárazságtűrő. Nitrogénkötő képessége révén gyengébb termőhelyeken is jól fennmarad.

Felhasználás

Az Astragalus cicer jelentős takarmánynövény.

Felhasználása:

• szénakészítésre,

• legelőnövényként,

• talajjavító zöldtrágyaként,

• erózióvédelmi célokra,

• méhlegelőként.

Magas fehérjetartalma miatt értékes takarmány. Nitrogénkötő képessége javítja a talaj termékenységét, ezért gyeprekonstrukciókban és természetvédelmi gyeptelepítésekben is alkalmazzák.

Virágai sok nektárt termelnek, ezért kiváló méhlegelő.

Gyógyhatás

Az Astragalus cicer nem tartozik a jelentős gyógynövényként használt csüdfűfajok közé. A gyógyászatban elsősorban egyes ázsiai csüdfűfajok, különösen az Astragalus membranaceus gyökere használatos.

Az A. cicer népi gyógyászati alkalmazása korlátozott volt. Egyes vidékeken általános erősítő vagy takarmányozási célból ismerték, de nem vált fontos gyógynövénnyé.

Etimológia

Az Astragalus név a görög astragalos szóból származik. Eredetileg bokaízületi csontot vagy abból készült dobókockát jelentett. A név feltehetően egyes fajok magjainak vagy terméseinek alakjára utal.

A cicer latin szó, jelentése „csicseriborsó”. A fajnév a növény hüvelyes termésére és a csicseriborsóhoz hasonló megjelenésű magjaira utal.

Verbena hastata 'Alba'

Morfológia

A Verbena hastata 'Alba' közepes-magas vagy magas termetű, felálló növekedésű, lágyszárú évelő a vasfűfélék családjából. Magassága általában 80–130 cm, kedvező, üde termőhelyen ennél magasabb is lehet.

Szárai merevek, négyszögletesek, felállók, a felső részen elágazók. Habitusa karcsú, függőleges vonalú, kissé gyertyatartószerű. Levelei átellenes állásúak, lándzsásak vagy hosszúkás-lándzsásak, hegyes csúcsúak, fűrészes szélűek. A levélfelület kissé érdes, színe középzöld vagy sötétzöld.

Virágzata keskeny, felálló füzérekből áll, amelyek a hajtáscsúcsokon és oldalágakon fejlődnek. A virágok aprók, ötcimpájúak, és a füzérek mentén alulról fölfelé nyílnak. Az 'Alba' virágai fehérek vagy enyhén krémfehérek, így az alapfaj kékeslila virágzatánál sokkal világosabb, tisztább hatású. Virágzása rendszerint júliustól szeptemberig tart.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Verbena hastata, Észak-Amerika keleti és középső részén őshonos. Természetes élőhelyei főként üde vagy nedves, nyílt termőhelyekhez kapcsolódnak.

Jellemző élőhelyei:

• nedves rétek,

• mocsárrétek,

• patak- és folyópartok,

• árterek,

• nedves prérik,

• tavak, csatornák és árkok szegélyei,

• zavart, de kellően nedves nyílt területek.

Az 'Alba' kertészeti fehér virágú szelekció, természetes vad elterjedése nincs, bár fehér virágú egyedek ritkán spontán is megjelenhetnek populációkban.

Eltérés az alapfajtól

A vad Verbena hastata jellegzetesen kékeslila, ibolyáskék vagy lilás virágú. Az 'Alba' legfontosabb eltérése a virágszín.

Főbb különbségei:

• fehér vagy krémfehér virágzat,

• világosabb, légiesebb kerti hatás,

• jobban társítható fehér, ezüstös vagy pasztell színvilágú évelőkkel,

• a függőleges virágzati szerkezet ugyanaz marad, mint az alapfajnál.

Habitusa, levelezete és ökológiai igényei lényegében az alapfajéhoz hasonlók.

Ökológiai igények

Napos vagy félárnyékos fekvésben fejlődik jól, de teljes napon virágzik a leggazdagabban, ha a talaj kellően nedves.

Kedveli:

• az üde vagy nedves talajt,

• a humuszos, közepesen tápanyagdús közeget,

• a jó vízgazdálkodású, de nem kiszáradó talajt,

• a napos, nyílt fekvést.

Jól tűri az időszakosan nedves vagy vízhez közeli termőhelyeket. Tartós szárazságban visszafogottabban fejlődik, alsó levelei száradhatnak, és virágzása gyengülhet. Jó körülmények között magról utánvetheti magát, de általában nem kezelhetetlenül agresszív.

Télállósága jó. Rövid életű évelőként is viselkedhet, de önvetéssel hosszabb ideig fennmaradhat a kertben.

Felhasználás

A Verbena hastata 'Alba' kiváló természetközeli, réti hangulatú évelő, különösen nedvesebb vagy üdébb fekvésű kertekben.

Felhasználható:

• természetközeli évelőágyásokban,

• nedves réthatású beültetésekben,

• vízpartok, tavak, patakok közelében,

• esőkertekben,

• rovarbarát kertekben,

• fehér vagy pasztell színvilágú kompozíciókban.

Jól társítható például Sanguisorba, Molinia, Deschampsia, Persicaria, Filipendula, Veronicastrum, Echinacea, Rudbeckia, Monarda, Lythrum és Iris sibirica fajtákkal.

Virágai sok beporzót vonzanak, különösen méheket, poszméheket és lepkéket. Karcsú, függőleges virágzata jó ritmust ad az ágyásnak, fehér színe pedig könnyít és világosít a sűrűbb, erősebb színű társításokon.

Etimológia

A Verbena nemzetségnév latin eredetű. Az ókori rómaiaknál a verbena szent vagy rituális célra használt növényi ágakat, füveket is jelenthetett; később a vasfüvek neveként rögzült.

A hastata latin fajnév jelentése „dárda alakú”, „lándzsa alakú”. Ez a levelek hosszúkás, hegyes, lándzsás formájára utal.

Az 'Alba' latin eredetű fajtanév, jelentése „fehér”. A név a fajta fehér virágzatára utal, és egyértelműen megkülönbözteti az alapfaj kékeslila virágú alakjától.

Achillea millefolium ‘Desert Eve Light Yellow’

EN: common yarrow ‘Desert Eve Yellow’

DE: Gemeine Schafgarbe ‘Desert Eve Yellow’

ES: milenrama ‘Desert Eve Yellow’

Morfológia

Az Achillea millefolium ‘Desert Eve Light Yellow’ az orvosi cickafark egyik alacsonyabb, kompakt díszkerti fajtája. Évelő, lágyszárú növény, amely általában 30–45 cm magasra nő, virágzáskor ennél kissé magasabb is lehet. Bokros tövű, felálló szárú, jól elágazó habitusú fajta.

Levelei szórt állásúak, finoman szeldeltek, többszörösen tagoltak, tollszerűek. A lombozat szürkészöld vagy középzöld árnyalatú, aromás illatú, különösen dörzsölésre. A levélzet finom rajzolata adja a növény egyik fontos díszértékét akkor is, amikor éppen nem virágzik.

Virágzata lapos vagy enyhén domború sátorozó bogernyő, sok apró fészekvirágzatból áll. A ‘Desert Eve Light Yellow’ virágai világossárgák, krémsárga vagy halvány citromsárga árnyalatúak. A virágzás nyár elején kezdődik, és kedvező körülmények között, visszavágással, hosszabban is fenntartható. A virágok idővel kissé fakulhatnak, pasztellesebb színűvé válhatnak.

Termése apró kaszat, de díszkerti használatban a termésnek nincs különösebb jelentősége. A növény rizómásan vagy rövid tarackokkal lassan terjedhet, de ez a fajta általában rendezettebb, kompaktabb növekedésű, mint az alapfaj vad alakjai.

Eltérés az alapfajtól

Az alapfaj, az Achillea millefolium, vadon élő formáiban többnyire fehér, ritkábban rózsás virágú, változó magasságú, lazább habitusú évelő. A ‘Desert Eve Light Yellow’ ezzel szemben nemesített díszfajta.

Főbb eltérései:

• virágszíne világossárga, nem fehér;

• habitusa kompaktabb, alacsonyabb;

• virágzása egységesebb és díszkerti szempontból látványosabb;

• virágzati szárai rövidebbek, ezért kevésbé dől meg;

• cserépben, ágyásszegélyben és kisebb kertekben is jobban használható;

• színe pasztellesebb, lágyabb hatású, mint sok erősebb sárga cickafarkfajtáé.

A ‘Desert Eve’ fajtasorozatot általában tömör növekedés, korai virágzás és jó ágyási teljesítmény jellemzi. A ‘Light Yellow’ változat ennek halványsárga virágszínű tagja.

Növényföldrajz

Maga a faj, az Achillea millefolium, széles eurázsiai elterjedésű növény, amely Európa, Ázsia mérsékelt övi részein, valamint Észak-Amerikában is előfordul. Sok helyen őshonosnak, máshol meghonosodottnak vagy behurcoltnak tekinthető.

Természetes előfordulása jellemző:

• Európában,

• Nyugat- és Közép-Ázsiában,

• Szibériában,

• a Kaukázus térségében,

• Észak-Amerika mérsékelt övi területein.

A ‘Desert Eve Light Yellow’ azonban kertészeti fajta, természetes elterjedési területe nincs. Növényföldrajzi értelemben az alapfaj széles mérsékelt övi elterjedéséhez kapcsolható, de maga a fajta faiskolai és díszkertészeti szelekció eredménye.

Ökológiai igények

Fényigényes évelő, teljes napon fejlődik és virágzik a legszebben. Félárnyékban megélhet, de virágzása gyengébb, szárai lazábbak, kevésbé kompaktak lehetnek.

Talajban nem igényes, de legjobban jó vízáteresztő, közepesen tápanyagdús, inkább száraz vagy mérsékelten üde talajon fejlődik. A túl kötött, pangó vizes, levegőtlen talajt rosszul tűri, ilyenkor gyökérrothadásra vagy felkopaszodásra hajlamos lehet.

Jól tűri:

• a napos, meleg fekvést,

• a szárazabb talajt,

• a meszes vagy semleges kémhatást,

• a soványabb termőhelyet,

• a városi környezetet.

Túltrágyázott, nedves talajon megnyúlhat, lazábbá válhat, és kevésbé lesz tartós. A szárazságtűrése jó, de friss telepítés után rendszeres öntözést igényel a begyökeresedésig. Télállósága jó, Magyarországon szabadföldben biztonságosan tartható.

Az elnyílt virágzatok visszavágása újabb virágzást serkenthet, és rendezettebbé teszi az állományt.

Felhasználás

Az Achillea millefolium ‘Desert Eve Light Yellow’ kiváló napos évelőágyi növény. Halványsárga virágszíne miatt jól társítható kék, lila, fehér, rózsaszín vagy ezüst lombú növényekkel.

Felhasználható:

• évelőágyakban,

• napos szegélyekben,

• sziklakerti jellegű ültetésekben,

• prérikertben,

• szárazságtűrő ágyásokban,

• méh- és pillangóbarát kertekben,

• konténerben,

• vágott virágként,

• szárított virágként.

Jó társnövényei lehetnek például a levendula, zsálya, macskamenta, díszfüvek, kasvirág, varjúháj, ligeti zsálya, perovszkia és más szárazságtűrő évelők.

Virágai vonzzák a beporzó rovarokat, különösen a méheket, zengőlegyeket és lepkéket. Természetközeli, alacsony fenntartású kertekben is jól használható.

Etimológia

Az Achillea nemzetségnév Akhilleuszra, a görög mitológia hősére utal. A hagyomány szerint a cickafarkot sebgyógyításra használták, és a név e gyógyító szereppel kapcsolódik Akhilleusz alakjához.

A millefolium latin eredetű szó:

• mille = ezer,

• folium = levél.

Jelentése „ezerlevelű”, ami a növény rendkívül finoman szeldelt, sok apró levélrészre tagolt lombjára utal.

A Desert Eve fajtanév kertészeti sorozatnév. A „Desert” a szárazságtűrő, napos termőhelyeket kedvelő jellegre, az „Eve” pedig inkább fantázianévi elemként értelmezhető. A Light Yellow jelentése „világossárga”, amely közvetlenül a fajta halványsárga virágszínére utal.

Achnatherum calamagrostis - déli szőrtippan

EN: silver spike grass
DE: Silberährengras
ES: estipa / hierba de aguja plateada

Morfológia

Az Achnatherum calamagrostis — régebbi nevén gyakran Stipa calamagrostis — évelő, csomóképző pázsitfűféle. Magyarul leginkább árvalányhajrokonként vagy tollborzfűként említhető, bár egységesen használt magyar neve kevésbé közismert.

Középmagas vagy magas díszfű, általában 60–100 cm magasra nő, virágzatával együtt kedvező körülmények között 120 cm körüli magasságot is elérhet. Tövénél sűrű, felálló vagy kissé ívesen kihajló levélcsomót képez. Nem tarackol agresszíven, inkább rendezett, bokros habitusú.

Levelei keskenyek, szálasak, zöldek vagy szürkészöldek, gyakran kissé érdes tapintásúak. A levélzet finom szerkezetű, de nem annyira hajszálvékony, mint sok valódi árvalányhajé. A bokor nyáron és ősszel is dekoratív, télen pedig száraz levélzete és virágzata miatt szerkezeti értéket adhat.

Virágzata laza, bugás, eleinte világoszöldes vagy ezüstös, később szalmasárga, krémes vagy ezüstösbarna árnyalatú. A virágbugák könnyedek, tollas hatásúak, de tömörebbek és erőteljesebbek, mint a finomabb Stipa fajoknál. A kalászkák hosszú szálkákkal rendelkeznek, amelyek a virágzatnak puha, fátyolos megjelenést adnak.

Virágzása többnyire nyár közepétől késő nyárig tart, a száraz virágzatok pedig ősszel és télen is díszítenek. Termése szemtermés, amelyet a szálkás, pelyvás virágrészek segítenek a terjedésben.

Növényföldrajz

Az Achnatherum calamagrostis európai–nyugat-ázsiai jellegű faj. Elterjedése főként Dél- és Közép-Európa hegyvidéki, dombvidéki, szárazabb élőhelyeihez kötődik, de Nyugat-Ázsia egyes részein is előfordul.

Természetes előfordulása jellemző:

• az Alpok térségében,

• a Kárpátok és előterük egyes vidékein,

• Dél- és Közép-Európában,

• a Balkánon,

• Kis-Ázsia és a Kaukázus felé eső területeken.

Elsősorban mészkő- és dolomitvidékek, száraz lejtők, sziklás gyepek, törmeléklejtők és nyíltabb erdőszegélyek növénye. Természetes élőhelyein gyakran olyan helyeken fordul elő, ahol a talaj sekély, köves, gyorsan kiszáradó, és a növényzet nem záródik teljesen.

Ökológiai igények

Fényigényes, melegkedvelő díszfű. Teljes napon fejlődik a legszebben; félárnyékban megélhet, de virágzása gyengébb, habitusa lazább lehet.

Talajban nem igényes, de kifejezetten a jó vízáteresztő, szárazabb vagy mérsékelten száraz talajokat kedveli. Különösen jól érzi magát:

• meszes talajon,

• köves, kavicsos talajon,

• lejtőkön,

• száraz, napos ágyásokban,

• tápanyagban nem túl gazdag termőhelyeken.

A pangó vizet, kötött, levegőtlen, télen nedves talajt rosszul tűri. Ilyen körülmények között a töve könnyen károsodhat vagy kiritkulhat. Szárazságtűrése jó, ezért a klímaváltozáshoz alkalmazkodó, alacsony vízigényű kertekben értékes növény.

Túl tápanyagdús vagy rendszeresen öntözött talajon megnyúlhat, lazábbá válhat, és elveszítheti természetes, feszesebb habitusát. Télállósága jó, de a téli nedvességre érzékenyebb lehet, mint magára a hidegre.

Tavasszal célszerű visszavágni az előző évi száraz lombot és virágzatot, mielőtt az új hajtások megindulnak.

Felhasználás

Az Achnatherum calamagrostis értékes díszfű napos, szárazságtűrő kiültetésekbe. Természetes hatású, könnyed virágzata miatt jól használható modern évelőágyakban és prérikerti jellegű ültetésekben.

Felhasználható:

• napos évelőágyakban,

• szárazságtűrő kertekben,

• kavicskertekben,

• sziklakerti jellegű ültetésekben,

• lejtők növényesítésére,

• mediterrán hangulatú kertekben,

• természetközeli társításokban,

• díszfüves ágyásokban,

• szoliterként kisebb csoportban,

• vágott vagy száraz virágkötészeti anyagként.

Jól társítható például zsályákkal, levendulával, macskamentával, kasvirággal, cickafarkkal, perovszkiával, varjúhájjal, iringóval és más szárazságtűrő évelőkkel.

Kerti értékét főként a finom, ezüstös-szalmaszínű virágzat, a természetes mozgás, a szárazságtűrés és az őszi-téli szerkezeti hatás adja.

Etimológia

Az Achnatherum nemzetségnév görög eredetű elemekből vezethető le. Az achne jelentése pelyva, pehely vagy habszerű finom anyag, az ather pedig szálkára, kalászrészekre utalhat. A név a nemzetség finoman szálkás, pelyvás, tollas hatású virágzati részeire vonatkozik.

A calamagrostis fajnév összetett görög–latin eredetű név:

• calamos = nád, nádszál,

• Agrostis = tippanfű, illetve fűnemű növény neve.

Jelentése nagyjából „nádszerű tippan” vagy „nádszerű fű”. A név arra utal, hogy a növény megjelenése, magasabb termete és bugás virágzata bizonyos nádszerű vagy tippanszerű füvekre emlékeztet.

A korábbi Stipa calamagrostis névben a Stipa az árvalányhajak nemzetségneve; ez a hosszú szálkájú, tollas termésű pázsitfüvekre utal.

Allium sphaerocephalon - bunkós hagyma

A faj védett. Természetvédelmi értéke: 5.000 Ft.

Asarum europaeum - kapotnyak

EN: European wild ginger
DE: Europäische Haselwurz
ES: ásaro europeo

Morfológia

Az Asarum europaeum — kapotnyak vagy európai kapotnyak — alacsony termetű, örökzöld vagy félörökzöld, rizómás évelő növény. Az farkasalmafélék családjába tartozik. Többnyire 5–15 cm magas, lassan terjedő, sűrű talajtakaró állományokat képez.

Föld alatti hajtása rövid, kúszó rizóma, amelyből hosszú nyelű levelek és rövid virágzó hajtások fejlődnek. Terjedése lassú, de tartós; kedvező, árnyékos, humuszos helyen idővel összefüggő, alacsony levélszőnyeget alkot.

Levelei párosával vagy kisebb csoportokban jelennek meg, hosszú nyelűek, vese vagy szív alakúak, bőrneműek, fényes sötétzöldek. A levéllemez kerekded, ép szélű, felülete sima, kissé viaszos fényű. A levelek télen is gyakran megmaradnak, ezért árnyékos kertrészekben egész évben díszítenek.

Virágai különlegesek, de rejtettek: a levelek alatt, a talaj közelében nyílnak. A virág harang vagy korsó alakú, kívül-belül barnásvörös, bíborbarna vagy sötét bordó árnyalatú. A lepel háromkaréjú, vastag, húsos. Virágzása kora tavasszal, általában március–áprilisban történik.

A virágokat gyakran talajlakó rovarok látogatják. Termése toktermés, magjai húsos függeléket viselhetnek, amely hangyák általi terjedést segíthet.

A növény minden része jellegzetes, fűszeres-aromás illatú lehet, különösen a rizóma és a levél dörzsölésre. Mérgező hatóanyagokat tartalmaz, ezért fogyasztásra nem alkalmas.

Növényföldrajz

Az Asarum europaeum európai elterjedésű faj, amely Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa üde lomberdeiben gyakori. Elterjedése Nyugat-Európában szórványosabb, kelet felé pedig Nyugat-Ázsiáig is kiterjedhet.

Természetes előfordulása jellemző:

• Közép-Európában,

• Kelet-Európában,

• Délkelet-Európában,

• a Balkánon,

• a Kaukázus térsége felé,

• Nyugat-Ázsia egyes részein.

Magyarországon őshonos faj. Leginkább üde lomberdőkben, gyertyános-tölgyesekben, bükkösökben, szurdokerdőkben és árnyas erdőaljakban fordul elő.

Ökológiai igények

Az Asarum europaeum árnyék- és félárnyékkedvelő növény. A közvetlen, erős napsütést rosszul viseli, különösen száraz talajon. Legjobban lombos fák és cserjék alatt, hűvös, párásabb mikroklímában fejlődik.

Talajigénye közepes vagy jó. Kedveli:

• a humuszban gazdag talajt,

• az üde, de nem pangó vizes termőhelyet,

• a jó morzsás szerkezetű erdei talajt,

• a meszes vagy semleges kémhatást,

• a lombavarral fedett, árnyas fekvést.

A szárazságot gyengén tűri, főleg nyári hőségben. Tartós szárazságban levelei lankadhatnak, perzselődhetnek, az állomány kiritkulhat. A pangó vizet sem kedveli; a jó vízgazdálkodású, humuszos talaj a legmegfelelőbb számára.

Télállósága jó. Magyarországon megbízhatóan áttelel, sőt kedvező helyen levelei télen is szépek maradnak. Lassú növekedése miatt telepítés után türelmet igényel, de ha megtelepedett, hosszú életű és kevés gondozást kíván.

Felhasználás

Az Asarum europaeum értékes árnyéki talajtakaró növény. Különösen alkalmas természetes hatású, erdei jellegű kertrészekbe, ahol kevés virágzó növény érzi jól magát.

Felhasználható:

• árnyéki talajtakaróként,

• lombos fák és cserjék alatt,

• erdei kertekben,

• félárnyékos szegélyekben,

• szurdokkerti hangulatú ültetésekben,

• páfrányokkal és árnyéki évelőkkel társítva,

• természetközeli kertekben,

• történeti vagy gyűjteményes kertekben.

Jól társítható páfrányokkal, hunyorokkal, árnyliliomokkal, tüdőfüvekkel, salamonpecséttel, erdei mákkal, galambvirággal, májvirággal és más árnyékkedvelő évelőkkel.

Díszértékét elsősorban fényes, örökzöld, vese alakú levelei adják. Virágai botanikai szempontból érdekesek, de a kertben kevésbé feltűnők, mert a lomb alatt, a talaj közelében nyílnak.

Régebben gyógynövényként is ismerték, de mérgező hatása miatt házi felhasználása nem ajánlott.

Etimológia

Az Asarum név ókori görög–latin eredetű növénynév. Már a klasszikus szerzőknél is szerepelt, valószínűleg aromás gyöktörzsű, alacsony erdei növények megnevezéseként.

Az europaeum latin melléknév jelentése „európai”. A fajnév arra utal, hogy a nemzetségnek ez az Európában honos, jellegzetes képviselője.

A magyar kapotnyak régi növénynév. Eredete nem teljesen egyértelmű, de a népi gyógyászati és fűszeres-aromás használattal, illetve a növény jellegzetes illatú gyöktörzsével hozható kapcsolatba. Az „európai kapotnyak” név a latin fajnév jelentését követi.

Calamintha nepeta 'Triumphator' - mirigyes pereszlény

EN: lesser calamint ‘Triumphator’
DE: Kleinblütige Bergminze ‘Triumphator’
ES: calamento menor ‘Triumphator’

Morfológia

A Calamintha nepeta ‘Triumphator’ — újabb rendszertani felfogásban gyakran Clinopodium nepeta ‘Triumphator’ — alacsony-középmagas, bokros növekedésű, aromás évelő. Ajakosvirágú növény, a mentafélék családjába tartozik.

Általában 35–60 cm magasra nő. Habitusa finoman elágazó, laza, de rendezett bokrot alkot. Szárai vékonyak, négyszögletesek, felállók vagy kissé szétterülők. Az egész növény könnyed, fátyolos hatású.

Levelei kicsik, tojásdadok vagy elliptikusak, átellenes állásúak, finoman fogazott szélűek. Színük középzöld vagy szürkészöld. Dörzsölésre erősen aromásak, mentás, kakukkfüves, oregánós jellegű illattal.

Virágai aprók, kétajkúak, halványlilák, kékeslilák vagy lilásfehérek. A virágok nagy tömegben, lazán elágazó virágzati szárakon nyílnak, ezért a növény virágzáskor finom, páraszerű színfelhőt képez. Virágzása hosszú: nyár közepétől őszig tarthat, gyakran egészen a fagyokig díszít.

Eltérés az alapfajtól

Az alapfaj, a Calamintha nepeta, változékony, természetes állományokban gyakran lazább, magról is terjedő, kevésbé egységes megjelenésű növény. A ‘Triumphator’ kertészeti szelekció, amelyet elsősorban díszkerti értékei miatt használnak.

Főbb eltérései:

• kompaktabb, rendezettebb habitusú;

• virágzása különösen bőséges és hosszan tartó;

• virágszíne egységesebb, általában világos liláskék;

• kevésbé hajlamos zavaró önvetésre;

• ágyásban jobban tartja formáját;

• díszértéke nagyobb, mint a vad típusé.

A ‘Triumphator’ egyik fontos kertészeti értéke, hogy hosszú időn át ad könnyed, természetes hatású virágfelhőt, miközben nem uralkodik el az ágyásban.

Növényföldrajz

Maga a faj, a Calamintha nepeta, dél- és közép-európai, mediterrán–nyugat-ázsiai jellegű növény. Természetes előfordulása főként melegebb, szárazabb, napos élőhelyekhez kötődik.

Elterjedése jellemző:

• Dél-Európában,

• Közép-Európa melegebb vidékein,

• a Mediterráneumban,

• Észak-Afrikában,

• Kis-Ázsiában,

• Nyugat-Ázsia egyes részein.

A ‘Triumphator’ maga kertészeti fajta, természetes elterjedési területe nincs. Növényföldrajzi szempontból az alapfaj mediterrán–európai eredetéhez kapcsolható.

Ökológiai igények

Fényigényes, melegkedvelő évelő. Teljes napon virágzik a leggazdagabban, de enyhe félárnyékot is elvisel. Árnyékos helyen megnyúlik, ritkábban virágzik, és kevésbé lesz tömött.

Talajban nem igényes, de legjobban jó vízáteresztő, mérsékelten száraz vagy közepesen üde talajon fejlődik. A túl nedves, pangó vizes, kötött talajt nem kedveli.

Kedveli:

• a napos, meleg fekvést,

• a jó vízáteresztő talajt,

• a meszes vagy semleges kémhatást,

• a közepesen tápanyagdús talajt,

• a szárazabb, levegős termőhelyeket.

Szárazságtűrése jó, különösen begyökeresedés után. Hosszan tartó nyári aszályban némi öntözéssel szebb és folyamatosabb marad a virágzása. Télállósága jó, de a téli pangó vizet rosszul viseli.

Az elnyílt hajtások visszavágása tömörebb növekedést és újabb virágzást serkenthet.

Felhasználás

A Calamintha nepeta ‘Triumphator’ kiváló természetes hatású évelőágyi növény. Finom virágfelhője miatt nagyon jó összekötő növény erőteljesebb formájú évelők között.

Felhasználható:

• napos évelőágyakban,

• szegélynövényként,

• prérikertben,

• mediterrán hangulatú kertekben,

• szárazságtűrő ágyásokban,

• rózsák és cserjék előterében,

• díszfüvek között,

• sziklakerti jellegű ültetésekben,

• méh- és lepkebarát kertekben.

Jól társítható kasvirággal, zsályával, levendulával, macskamentával, cickafarkkal, díszfüvekkel, varjúhájjal, iringóval, perovszkiával és rózsákkal.

Virágai sok beporzó rovart vonzanak, különösen méheket, poszméheket és lepkéket. Aromás lombja miatt vadkár szempontjából is viszonylag ellenállóbb lehet.

Etimológia

A Calamintha név görög–latin eredetű régi növénynév. A „menta” jelentésű mintha elem a növény mentaszerű illatára és rokonságára utal.

A nepeta latin eredetű növénynév, amelyet macskamentaszerű, aromás ajakosvirágú növényekre használtak. Ugyanez az eredet jelenik meg a Nepeta nemzetségnévben is.

A Triumphator latin eredetű szó, jelentése „győztes”, „diadalmas”. Fajtanévként valószínűleg a növény erőteljes, megbízható kerti teljesítményére és bőséges virágzására utal.

Camassia leichtlinii 'Alba' -prérigyertya

EN: white camas
DE: Leichtlins Prärielilie ‘Alba’
ES: camasia blanca

Morfológia

A Camassia leichtlinii ‘Alba’ — fehér virágú prérigyertya — hagymás, évelő dísznövény a spárgafélék családjából. Tavasz végén, kora nyáron virágzó, elegáns, felálló habitusú növény.

Föld alatti szerve tojásdad hagyma. Ebből tavasszal tőálló, szálas vagy szalagszerű levelek fejlődnek. A levelek hosszúkásak, keskenyek, élénk- vagy középzöldek, többnyire 30–60 cm hosszúak. A lomb a virágzás idején még díszítő, később fokozatosan visszahúzódik.

Virágzati szára felálló, erős, általában 60–90 cm magas, kedvező termőhelyen akár 100 cm körüli is lehet. A virágok laza, hosszúkás fürtben nyílnak. Egy-egy virág csillag alakú, hat lepellevelű, szabályos szerkezetű. A ‘Alba’ virágai tiszta fehérek vagy enyhén krémfehérek, sárgás porzókkal. A virágzat alulról felfelé nyílik, ezért a növény több napon át fokozatosan díszít.

Termése toktermés, benne több apró, sötét mag fejlődik. A növény kedvező körülmények között magot is érlelhet, de kertészeti szaporítása leggyakrabban hagymasarjakkal történik.

Eltérés az alapfajtól

Az alapfaj, a Camassia leichtlinii, természetes formáiban többnyire kékeslila, ibolyáskék vagy halványlila virágú. A ‘Alba’ ettől elsősorban virágszínében tér el.

Főbb eltérései:

• virágai fehérek, nem kékeslilák;

• megjelenése világosabb, elegánsabb, finomabb hatású;

• árnyékosabb, félárnyékos kertrészekben is jól érvényesül a fehér virágszín miatt;

• társításokban könnyebben illeszthető pasztell, fehér vagy természetes hatású ültetésekbe;

• díszkerti értéke főként a tiszta fehér virágzatban és a magas, karcsú habitusban rejlik.

Növekedési erélye, lombja, virágzati szerkezete és ökológiai igényei lényegében az alapfajéhoz hasonlók.

Növényföldrajz

A Camassia leichtlinii Észak-Amerika nyugati részén őshonos faj. Természetes elterjedése elsősorban a Csendes-óceán északnyugati vidékéhez kötődik.

Előfordulási területei:

• az Egyesült Államok északnyugati része,

• Oregon,

• Washington,

• Kalifornia északi részei,

• Brit Columbia déli vidékei.

Természetes élőhelyei többnyire tavasszal üdébb vagy nedvesebb, nyárra kiszáradó gyepek, rétek, erdőszegélyek, nyílt tölgyesek és patak menti területek. A ‘Alba’ kertészeti fajta, természetes elterjedési területe nincs; növényföldrajzilag az alapfaj nyugat-észak-amerikai eredetéhez kapcsolódik.

Ökológiai igények

A Camassia leichtlinii ‘Alba’ napos vagy félárnyékos fekvésben fejlődik jól. Teljes napon virágzik a leggazdagabban, de világos félárnyékban is szépen megmarad, különösen ha a talaj tavasszal üde.

Talajigénye közepes. Legjobban:

• humuszos,

• jó vízáteresztő,

• tavasszal üde vagy mérsékelten nedves,

• nyáron inkább mérsékelten szárazabb,

• semleges vagy enyhén savanyú-közömbös talajon fejlődik.

Fontos sajátossága, hogy a tavaszi nedvességet kedveli, de a nyugalmi időszakban nem szereti a pangó vizet. A túl száraz tavaszi talaj gyengébb virágzást okozhat, a tartósan vizes, levegőtlen talaj viszont hagymarothadáshoz vezethet.

Télállósága jó, Magyarországon megfelelő vízelvezetésű talajon biztonságosan nevelhető. A lombot virágzás után nem célszerű azonnal levágni, mert a hagyma ekkor gyűjti vissza a tápanyagokat a következő évi virágzáshoz.

Felhasználás

A Camassia leichtlinii ‘Alba’ különösen értékes tavasz végi, kora nyári hagymás dísznövény. Akkor virágzik, amikor a legtöbb tulipán már levirágzott, de a nyári évelők tömeges virágzása még csak kezdődik.

Felhasználható:

• évelőágyakban,

• természetes hatású ültetésekben,

• ligetes kertrészekben,

• félárnyékos szegélyekben,

• díszfüvek és évelők között,

• vadvirágos rét jellegű telepítésekben,

• tóparti vagy üdébb kertrészekben, ha nincs pangó víz,

• fehér virágú kertrészekben,

• vágott virágként.

Jól társítható haranglábakkal, díszfüvekkel, íriszekkel, gólyaorrokkal, macskamentával, zsályákkal, korai díszhagymákkal, páfrányokkal és természetes hatású évelőkkel.

Fehér virágszíne miatt esti fényben, félárnyékban és sötétebb lombú növények előtt különösen szépen érvényesül. Nagyobb csoportokban ültetve ad igazán természetes, látványos hatást.

Etimológia

A Camassia nemzetségnév az észak-amerikai őslakos nyelvekből eredő „camas” szóból származik. A camas-hagymák több északnyugat-amerikai nép számára fontos tápláléknövények voltak, bár a fogyasztható fajokat meg kellett különböztetni a mérgező, hasonló élőhelyű növényektől.

A leichtlinii fajnév Max Leichtlin német kertész és növénygyűjtő emlékét őrzi, aki a 19. században jelentős szerepet játszott különféle hagymás és dísznövények termesztésében és elterjesztésében.

Az Alba latin eredetű fajtanév, jelentése „fehér”. A név közvetlenül a fajta fehér virágszínére utal.

Carex flacca - deres sás

EN: blue sedge / glaucous sedge
DE: Blaugrüne Segge
ES: cárice glauca

Morfológia

A Carex flacca — deres sás vagy kékesszürke sás — évelő, tarackos növekedésű sásféle. Alacsony vagy középmagas termetű, rendszerint 20–50 cm magas. Laza vagy közepesen sűrű gyepet alkot, idővel rövid tarackokkal terjed, ezért kisebb foltokat, szőnyegszerű állományokat képezhet.

Levelei keskenyek, szálasak, többnyire 2–5 mm szélesek, jellegzetesen kékeszöldek, szürkészöldek vagy deres árnyalatúak. A lomb gyakran ívesen lehajló, puha hatású, ami díszértékét is adja. A levél színe miatt szárazabb, világos termőhelyeken különösen jól felismerhető.

Virágzati szára háromélű, mint a sásoknál általában. Virágzata tavasszal vagy kora nyáron fejlődik. A felső füzérkék többnyire porzósak, az alsók termősek. A termős füzérkék rövid hengeresek, eleinte zöldesek, később barnásak. A virágzat nem feltűnő díszértékű, inkább botanikai jellegű.

Termése apró makkocska, amelyet tömlő zár körül. A faj vegetatív terjedése kertészeti szempontból fontosabb, mint a magról való szaporodása.

Növényföldrajz

A Carex flacca európai–nyugat-ázsiai elterjedésű faj. Európa nagy részén előfordul, különösen a mérsékelt és mediterrán hatású területeken. Elterjedése Észak-Afrikáig és Nyugat-Ázsia egyes vidékeiig is kiterjed.

Jellemző előfordulási területei:

• Közép-Európa,

• Dél-Európa,

• Nyugat-Európa,

• a Mediterráneum,

• Észak-Afrika,

• Kis-Ázsia,

• Nyugat-Ázsia egyes részei.

Magyarországon is előfordul, főként meszes talajú gyepekben, réteken, erdőszegélyeken, láprétek szárazabb részein és nyíltabb erdei élőhelyeken.

Ökológiai igények

A Carex flacca alkalmazkodóképes, de leginkább napos vagy félárnyékos helyeken fejlődik szépen. Teljes árnyékban ritkulhat, világos félárnyékban viszont jó talajtakaró lehet.

Talajigénye mérsékelt. Kedveli:

• a meszes vagy semleges talajokat,

• a jó vízáteresztő közeget,

• a közepesen száraz vagy üde termőhelyeket,

• a mérsékelten tápanyagszegény talajokat,

• a világos, nyílt fekvést.

A faj jól tűri a szárazabb periódusokat, de természetes élőhelyein nem kizárólag szárazságnövény: üde réteken, nedvesebb, de nem pangó vizes talajokon is megjelenhet. A tartós pangó vizet és az erősen kötött, levegőtlen talajt kevésbé kedveli.

Télállósága jó. Visszafogott gondozást igényel; tavasszal az elszáradt levelek kifésülhetők vagy enyhén visszavághatók.

Felhasználás

A Carex flacca értékes, természetes hatású díszsás, különösen kékesszürke lombja miatt. Nem feltűnő virágú, hanem inkább lombozatával és talajtakaró jellegével díszít.

Felhasználható:

• természetközeli kertekben,

• félárnyékos talajtakaróként,

• szárazabb árnyékos kertrészekben,

• erdőkerti beültetésekben,

• sziklakerti jellegű kompozíciókban,

• rézsűkön,

• évelők közötti kitöltő növényként,

• mészkedvelő növénytársításokban.

Jól társítható például Geranium, Salvia, Nepeta, Sesleria, Stachys, Euphorbia, Helleborus, Iris, valamint szárazságtűrő vagy félárnyéki évelők mellé.

Kisebb kertekben figyelni kell arra, hogy tarackjaival lassan terjedhet. Ez általában nem agresszív, de jó körülmények között foltképzővé válik.

Etimológia

A Carex latin eredetű növénynév, amelyet már az ókori szerzők is használtak sásféle növényekre. A név a sások kemény, vágó élű leveleivel is kapcsolatba hozható.

A flacca latin melléknév, jelentése „ernyedt”, „hajlékony”, „laza”. A fajnév valószínűleg a levelek viszonylag puhább, ívesen lehajló, kevésbé merev jellegére utal.

A magyar deres sás vagy kékesszürke sás név a faj jellegzetes kékeszöld, szürkés, hamvas lombszínét emeli ki.

Carex pensylvanica - pennszilvániai sás

EN: Pennsylvania sedge
DE: Pennsylvania-Segge
ES: cárice de Pensilvania

Morfológia

A Carex pensylvanica — pennsylvaniai sás — alacsony termetű, évelő, tarackos növekedésű sásféle. Többnyire 15–30 cm magas, virágzati száraival együtt ritkán valamivel magasabb. Finom, laza, fűszerű levélszőnyeget képez, ezért megjelenése kevésbé „durva sásos”, inkább lágy, természetes gyepszerű hatású.

Levelei keskenyek, szálasak, 1–3 mm szélesek, középzöldek vagy kissé világoszöldek. A levélzet ívesen kihajló, finom szerkezetű, alacsony gyepet alkot. Rövid tarackokkal lassan terjed, idővel összefüggő, alacsony talajtakaró állományt képezhet.

Virágzata tavasszal jelenik meg. A virágzati szárak vékonyak, a levelek fölé emelkednek. A porzós és termős füzérkék aprók, barnásak vagy zöldesbarnák, díszítőértékük visszafogott. A növényt kertészeti szempontból nem virágzata, hanem finom, árnyéki gyepet idéző lombja miatt értékelik.

Növényföldrajz

A Carex pensylvanica Észak-Amerika keleti és középső részén őshonos. Különösen az Egyesült Államok keleti erdővidékein gyakori, de Kanadában is előfordul.

Jellemző előfordulási területei:

• Északkelet-Amerika,

• az Egyesült Államok keleti és középső része,

• Kanada délkeleti részei,

• az Appalache-hegység térsége,

• nagy kiterjedésű lombhullató erdővidékek.

Természetes élőhelyein főként szárazabb vagy mérsékelten üde lombos erdők aljnövényzetében, erdőszegélyeken, tölgyesekben, fenyő-lombos elegyes erdőkben és nyíltabb erdei tisztásokon fordul elő.

Ökológiai igények

A Carex pensylvanica félárnyék- és árnyéktűrő faj. Különösen értékes, mert olyan szárazabb, fás területeken is megél, ahol sok pázsitfű gyengén fejlődik. Teljes árnyékban ritkább lehet, világos félárnyékban viszont szép, összefüggő állományt alkothat.

Talajigénye mérsékelt. Legjobban:

• humuszos,

• jó vízáteresztő,

• közepesen száraz vagy mérsékelten üde,

• enyhén savanyú vagy semleges,

• erdei jellegű talajokon fejlődik.

A tartós pangó vizet és a tömörödött, levegőtlen talajt rosszul tűri. Szárazságtűrése a sások között viszonylag jó, különösen árnyékos vagy félárnyékos fekvésben. Forró, száraz, teljes napos helyen viszont gyengébben fejlődik, levelei perzselődhetnek.

Télállósága jó. Fenntartása egyszerű: a régi lombot kora tavasszal vissza lehet vágni vagy kifésülni, hogy az új levelek tisztán fejlődjenek. Nyírást mérsékelten elvisel, de nem klasszikus, rendszeresen taposott pázsitnövény.

Felhasználás

A Carex pensylvanica egyik legértékesebb felhasználási területe az árnyéki, természetes hatású talajtakarás. Észak-Amerikában gyakran ajánlják pázsithelyettesítőként fák alá és szárazabb félárnyékos kertrészekbe.

Felhasználható:

• árnyéki talajtakaróként,

• természetes hatású „erdei gyepként”,

• lombos fák alatt,

• erdei kertekben,

• félárnyékos évelőágyakban,

• ökológiai szemléletű kertekben,

• alacsony fenntartású növényfelületekben,

• őshonos és természetközeli észak-amerikai társításokban.

Jól társítható például árnyéki évelőkkel, páfrányokkal, Heuchera, Tiarella, Phlox divaricata, Geranium maculatum, Eurybia, Solidago caesia és más erdei aljnövényzeti fajokkal.

Díszértéke finom, alacsony, fűszerű textúrájában rejlik. Nem látványos virágú növény, hanem csendes, szerkezetadó, talajtakaró faj.

Etimológia

A Carex latin eredetű név, amelyet már az ókorban is használtak sásszerű növényekre. A név a sások keskeny, gyakran éles szélű leveleivel hozható kapcsolatba.

A pensylvanica fajnév Pennsylvania nevéből ered. A botanikai névben a „pensylvanica” egy n-nel írt régi latin alak, amely az amerikai Pennsylvania államra utal. Ez a faj észak-amerikai, különösen keleti-észak-amerikai elterjedésére utal.

A magyar pennsylvaniai sás név ennek közvetlen fordítása: olyan sásfajt jelöl, amelynek neve Pennsylvania földrajzi nevéhez kapcsolódik.

Carex remota - ritkás sás

EN: remote sedge
DE: Winkel-Segge
ES: cárice remota

Morfológia

A Carex remota — laza sás vagy ritkás sás — évelő, csomós növekedésű sásféle. Általában 30–60 cm magas, kedvező, nedves, árnyas termőhelyen ennél magasabb is lehet. Finom, laza megjelenésű növény, nem alkot erőteljes, tömött zsombékot, inkább elegáns, ívesen kihajló levélcsomókat képez.

Levelei keskenyek, szálasak, élénk- vagy középzöldek, rendszerint lágyabb tapintásúak, mint sok szárazabb élőhelyen élő sásé. A levelek ívesen lehajlanak, ezért a növény természetes, erdei hatású.

Virágzati szára vékony, felálló vagy kissé bókoló. A füzérkék aprók, zöldesek vagy barnászöldek, és egymástól feltűnően távol helyezkednek el a hosszú virágzati tengelyen. Ez a faj egyik legfontosabb felismerő bélyege: a virágzat laza, „megszakított”, nem tömött. A füzérkék többnyire ülők vagy rövid kocsányúak, a murvalevelek gyakran levélszerűek és hosszúak.

Termése apró makkocska, amelyet tömlő vesz körül. A magok nedves erdei környezetben csírázhatnak, de a növény elsősorban csomósan fejlődik, nem agresszíven tarackol.

Növényföldrajz

A Carex remota európai–nyugat-ázsiai elterjedésű faj. Európa nagy részén előfordul, főként üde, árnyas lomberdőkben és vízfolyások mentén. Elterjedése Nyugat-Ázsiáig és a Kaukázus térségéig is kiterjed.

Jellemző előfordulási területei:

• Nyugat-Európa,

• Közép-Európa,

• Dél-Európa hegy- és dombvidékei,

• Kelet-Európa egyes részei,

• a Balkán,

• Kis-Ázsia,

• a Kaukázus térsége.

Magyarországon is őshonos, főként üde erdőkben, szurdokerdőkben, patakvölgyekben, forráslápok környékén és nedves erdei utak mentén fordul elő.

Ökológiai igények

A Carex remota félárnyék- és árnyékkedvelő növény. Leginkább erdei mikroklímában, szórt fényben, párásabb, hűvösebb környezetben fejlődik jól. Tűző napon csak akkor marad szép, ha a talaj tartósan üde vagy nedves.

Kedveli:

• az üde vagy nedves talajt,

• a humuszban gazdag erdei talajt,

• a jó vízgazdálkodású, de nem teljesen pangó vizes termőhelyet,

• az árnyékos vagy félárnyékos fekvést,

• a párás mikroklímát.

Természetes élőhelyein gyakran patakok, források, szivárgóvizes lejtők és nedves erdei mélyedések közelében él. A tartós kiszáradást rosszul tűri; száraz nyarakon visszahúzódhat vagy kiritkulhat. A nagyon kötött, levegőtlen, pangó vizes talajt sem kedveli, bár az időszakosan nedves körülményeket jól viseli.

Télállósága jó. Fenntartása egyszerű: tavasszal az elszáradt lomb visszavágható vagy kifésülhető.

Felhasználás

A Carex remota természetes hatású, árnyéki vagy félárnyéki díszsás. Különösen alkalmas erdei kertekbe, patakpartokra és üde, árnyas kertrészekbe.

Felhasználható:

• árnyéki talajtakaróként,

• erdei kertekben,

• patakpartok és kerti vízfolyások mellett,

• félárnyékos évelőágyásokban,

• páfrányok és árnyéki évelők között,

• természetközeli beültetésekben,

• szurdokkerti vagy ligetes hangulatú kertrészekben.

Jól társítható páfrányokkal, Hosta, Pulmonaria, Asarum, Helleborus, Geranium phaeum, Brunnera, Primula, Tiarella és más üde árnyéki évelőkkel.

Nem feltűnő virágú dísznövény, hanem finom textúrájú, természetes szerkezetadó faj. Jó választás olyan árnyékos kertrészekbe, ahol a cél nem a formális díszítés, hanem az erdei, természetes hangulat.

Etimológia

A Carex latin eredetű név, amelyet már az ókorban is sásszerű növényekre használtak. A név a sások keskeny, gyakran éles szélű leveleivel hozható összefüggésbe.

A remota latin melléknév jelentése „távoli”, „eltávolított”, „ritkásan álló”. A fajnév a virágzat szerkezetére utal: a füzérkék egymástól feltűnően távol, ritkásan helyezkednek el a virágzati tengelyen.

A magyar laza sás vagy ritkás sás név szintén ezt a bélyeget fejezi ki: a faj virágzata nem tömött, hanem laza, megszakított megjelenésű.

Cyrtomium falcatum - sarlós babérpáfrány

EN: Japanese holly fern
DE: Sichelfarn
ES: helecho acebo japonés

Morfológia

A Cyrtomium falcatum — sarlós babérpáfrány, magyalpáfrány — örökzöld vagy félörökzöld páfrány. A pajzsikafélék családjába tartozik. Erőteljes, bőrnemű lombú, feltűnően fényes levelű faj, amely megjelenésében kevésbé finom, inkább robusztus, „cserjeszerű” hatású páfrány.

Rövid, vastag rizómát fejleszt, amelyből ívesen kihajló, egyszeresen szárnyalt levelek erednek. A levelek általában 30–60 cm hosszúak, kedvező körülmények között ennél nagyobbak is lehetnek. A levélnyél erős, gyakran barnás pikkelyekkel borított.

A levélkék széles lándzsásak vagy sarlósan görbülők, innen ered a fajnév is. Szélük ép vagy enyhén fogazott, felszínük fényes, sötétzöld, bőrnemű. A levélkék kissé emlékeztethetnek a magyal levelére, ezért angolul gyakran „holly fern”-nek, vagyis magyalpáfránynak nevezik.

A spóratartó csoportok a levélkék fonákán, többnyire szabályos sorokban helyezkednek el. Kerekdedek, pajzs alakú fátyolka fedi őket. Virágot és magot természetesen nem fejleszt, spórákkal szaporodik.

Növényföldrajz

A Cyrtomium falcatum Kelet-Ázsiából származó faj. Természetes elterjedése elsősorban Japánhoz, Koreához, Kínához és Tajvanhoz kötődik, de a tágabb kelet-ázsiai térségben is előfordul.

Természetes élőhelyei többnyire:

• árnyas erdők,

• sziklás erdőoldalak,

• patakvölgyek,

• párás szurdokok,

• tengerparti erdős területek,

• köves, humuszos lejtők.

Enyhébb klímájú területeken dísznövényként való termesztésből többfelé kivadulhatott vagy meghonosodhatott.

Ökológiai igények

Árnyék- vagy félárnyékkedvelő páfrány. Legszebben szórt fényben, védett, párásabb mikroklímában fejlődik. Tűző napon a levelek perzselődhetnek, különösen száraz talaj és száraz levegő mellett.

Kedveli:

• a humuszban gazdag talajt,

• az üde, de jó vízelvezetésű közeget,

• a félárnyékos vagy árnyékos fekvést,

• a párásabb levegőt,

• a védett mikroklímát.

A pangó vizet nem kedveli, de a teljes kiszáradást sem tűri jól. A talaj legyen egyenletesen nyirkos, de levegős. Meszes talajt mérsékelten elviselhet, de humuszos, enyhén savanyú vagy semleges közegben fejlődik a legszebben.

Fagytűrése mérsékelt. Enyhébb teleken védett helyen a szabadban is áttelelhet, de keményebb kontinentális teleken lombja károsodhat, vagy a növény kifagyhat. Magyarországon legbiztosabban védett, félárnyékos fekvésben, takarással, illetve hidegházi vagy edényes növényként tartható.

Beltérben is nevelhető, de a száraz szobalevegőt nem kedveli. Világos, közvetlen napsütéstől védett hely, mérsékelt öntözés és párásabb környezet szükséges számára.

Felhasználás

A Cyrtomium falcatum különleges lombdíszű páfrány, amelyet főként fényes, bőrnemű, sötétzöld levelei miatt ültetnek.

Felhasználható:

• árnyéki kertrészekben,

• védett udvarokban,

• erdei hangulatú kertekben,

• sziklakerti árnyékos részeken,

• falak, lépcsők, kövek közelében,

• edényes növényként,

• hidegházban,

• télikertben,

• szobanövényként világos, párás helyen.

Jól társítható más árnyékkedvelő növényekkel, például páfrányokkal, árnyékliliomokkal, hunyorokkal, tüdőfüvekkel, kapotnyakkal, japán sásokkal, Hakonechloa-val és árnyéki örökzöld cserjékkel.

Díszértéke abban áll, hogy levelei a legtöbb páfrányénál keményebbek, fényesebbek és határozottabb rajzolatúak. Emiatt jó kontrasztot ad finomabb lombú páfrányok és lágyszárú árnyéki évelők mellett.

Etimológia

A Cyrtomium nemzetségnév görög eredetű. A kyrtos jelentése „görbült”, „hajlott”, ami a levélkék vagy a levélzet íves, görbült alakjára utalhat.

A falcatum latin melléknév jelentése „sarló alakú”. Ez a faj egyik legjellegzetesebb bélyegére, a sarlósan hajló levélkékre vonatkozik.

A magyar sarlós pajzsikapáfrány név ugyanezt fejezi ki: a levélkék sarlós formáját és a pajzsikafélékre jellemző spóratartó szerkezetet emeli ki. A magyalpáfrány elnevezés a fényes, bőrnemű, magyalszerű levélkékre utal.

Digitalis purpurea - piros gyűszűvirág

EN: foxglove
DE: Roter Fingerhut
ES: dedalera

Morfológia

A Digitalis purpurea — piros gyűszűvirág vagy bíbor gyűszűvirág — kétéves, ritkábban rövid életű évelő lágyszárú növény az útifűfélék családjából. Az első évben tőlevélrózsát fejleszt, a második évben hozza magas virágzati szárát.

A tőlevelek nagyok, hosszúkás-tojásdadok vagy lándzsásak, ráncos felületűek, finoman molyhosak. A levélszél enyhén csipkés vagy fogazott. A levél fonáka rendszerint világosabb, szürkészöldes, erősebben szőrözött. A növény egész megjelenése kissé durva, bársonyos tapintású.

Virágzati szára felálló, többnyire 80–150 cm magas, jó termőhelyen ennél magasabb is lehet. A virágok hosszú, egyoldalra néző fürtben nyílnak. Egy-egy virág csöves, harang vagy gyűszű alakú, innen ered a magyar neve. Színe az alapfajnál bíborpiros, rózsáslila vagy lilásvörös, belül sötétebb pettyekkel, fehéres vagy világosabb alapon. Fehér és rózsaszín változatai is ismertek.

Virágzása általában júniustól júliusig tart. Termése toktermés, amely sok apró magot tartalmaz. A növény kedvező helyen magról könnyen utánveti magát, ezért kertben vándorló, időről időre új helyeken megjelenő fajként viselkedhet.

A növény minden része erősen mérgező.

Növényföldrajz

A Digitalis purpurea Nyugat-, Közép- és Délnyugat-Európa atlantikusabb, párásabb vidékein őshonos. Természetes elterjedése főként Nyugat-Európához, az Ibériai-félsziget északi és nyugati részeihez, Franciaországhoz, a Brit-szigetekhez, valamint Közép-Európa nyugati és hegyvidéki területeihez kapcsolódik.

Jellemző élőhelyei:

• erdőszegélyek,

• irtások,

• vágásterületek,

• erdei tisztások,

• savanyú talajú hegyoldalak,

• cserjésedő lejtők,

• utak és erdei nyiladékok szélei.

Kifejezetten gyakori lehet olyan területeken, ahol az erdőt bolygatás, vágás vagy talajfelszín-megnyílás érte. Sok országban dísznövényként is ültetik, és helyenként kivadulhat.

Ökológiai igények

A piros gyűszűvirág félárnyékos vagy világos, szórt fényű helyen fejlődik legszebben. Teljes napon is megélhet, ha a talaj üde, de forró, száraz fekvésben gyorsan sínylődik. Árnyékban megnyúlhat, de erdőszegély jellegű fényviszonyok között jól virágzik.

Leginkább:

• üde,

• humuszban gazdag,

• jó vízáteresztő,

• savanyú vagy enyhén savanyú,

• tápanyagban közepesen gazdag talajokat kedvel.

A meszes, erősen lúgos talajt kevésbé kedveli. A tartós pangó vizet nem tűri, de a kiszáradó, sovány, forró termőhelyeket sem szereti. Párásabb, hűvösebb klímában érzi magát igazán jól.

Kétéves életmenete miatt fontos, hogy magot érlelhessen, ha tartósan fenn akarjuk tartani a kertben. Az elnyílt virágzatok részleges visszavágása hosszabb virágzást adhat, de néhány termésszárat érdemes meghagyni az önvetéshez.

Felhasználás

A Digitalis purpurea látványos, természetes hatású dísznövény. Különösen erdei kertekben, félárnyékos évelőágyásokban és romantikus, vidéki hangulatú kertekben értékes.

Felhasználható:

• félárnyékos évelőágyakban,

• erdőkerti beültetésekben,

• cserjék és fák alatti világosabb részeken,

• természetközeli kertekben,

• cottage garden jellegű ültetésekben,

• vadvirágos, laza szerkezetű társításokban,

• méh- és poszméhbarát kertekben.

Virágai különösen a poszméhek számára vonzóak, mert a hosszú, csöves virágokhoz ezek a rovarok jól alkalmazkodnak.

Gyógyszerészeti szempontból történetileg rendkívül fontos növény: belőle és rokon fajaiból szívre ható glikozidokat izoláltak. Ezek a hatóanyagok a modern orvoslásban pontosan adagolt gyógyszerek formájában kaptak szerepet. A növény házi gyógyászati használata azonban tilos és életveszélyes, mert a hatóanyagok terápiás és mérgező dózisa nagyon közel van egymáshoz.

Díszkertben is körültekintően kell elhelyezni, különösen kisgyermekek és háziállatok közelében.

Etimológia

A Digitalis nemzetségnév a latin digitus, vagyis „ujj” szóból ered. A virág alakja gyűszűre vagy ujjra húzható kis tokra emlékeztet, innen származik a tudományos és a magyar név is.

A purpurea latin melléknév jelentése „bíbor”, „bíborszínű”. Ez az alapfaj jellegzetes bíboros-rózsás virágszínére utal.

A magyar gyűszűvirág név szintén a virág alakját írja le: a lecsüngő, csöves-harangos virágok kis gyűszűre emlékeztetnek.

Deschampsia caespitosa ‘Goldtau’ - gyepes sédbúza

EN: tufted hair grass ‘Goldtau’
DE: Rasen-Schmiele ‘Goldtau’
ES: deschampsia cespitosa ‘Goldtau’
(hierba de pelo cespitosa, spanyol kertészeti szövegekben gyakran a latin nevén említik)

Morfológia

A Deschampsia caespitosa ‘Goldtau’ — aranyharmat gyepes sédbúza — középmagas, csomóképző díszfű. Tömött, de nem durva levélcsomót alkot, amelyből nyár elején finom, légies virágzati szárak emelkednek ki. Lombmagassága általában 30–40 cm, virágzatával együtt 60–80 cm körüli.

Levelei keskenyek, szálasak, középzöldek vagy sötétzöldek, kissé érdes tapintásúak. A levélcsomó sűrű, ívesen kihajló, természetes hatású. Nem tarackol agresszíven, inkább rendezett, töves bokrot képez.

Virágzata laza, finoman elágazó buga. Kezdetben zöldes, majd világos sárgás, aranyló, később szalmaszínű árnyalatot kap. A ‘Goldtau’ virágzata különösen könnyed, fátyolos hatású; ellenfényben apró aranyos pontokként csillog, innen ered a fajtanév is. Virágzása többnyire június–júliusban kezdődik, a száraz bugák pedig őszig, sőt télig is díszíthetnek.

Eltérés az alapfajtól

Az alapfaj, a Deschampsia caespitosa, változékony, üde réteken, lápréteken, erdőszegélyeken és nyirkosabb gyepekben előforduló, csomóképző fű. A ‘Goldtau’ ennek díszkerti szelekciója.

Főbb eltérései:

• alacsonyabb és rendezettebb növekedésű;

• finomabb, elegánsabb bugát fejleszt;

• virágzata aranyosan csillogó, világosabb hatású;

• kompaktabb, kisebb kertekben is jobban használható;

• kevésbé durva megjelenésű, mint az alapfaj erőteljesebb vad alakjai;

• díszkerti társításokban könnyed, áttetsző fátyolhatást ad.

A ‘Goldtau’ tehát nem különleges levélszínével, hanem elsősorban finom, aranyló virágzatával és visszafogottabb méretével tér el az alapfajtól.

Ökológiai igények

A Deschampsia caespitosa ‘Goldtau’ félárnyékban és napon is jól fejlődik, de termőhelye legyen üde, jó vízellátású. A legtöbb szárazságkedvelő díszfűvel ellentétben nem a forró, kiszáradó ágyások növénye.

Kedveli:

• az üde vagy mérsékelten nedves talajt,

• a humuszos, jó szerkezetű kerti talajt,

• a félárnyékos vagy világos, szórt fényű fekvést,

• a hűvösebb, párásabb mikroklímát,

• a semleges, enyhén savanyú vagy enyhén meszes talajt.

Teljes napon is tartható, ha a talaj nem szárad ki tartósan. Forró, száraz fekvésben lombja perzselődhet, a virágzat hamarabb elöregszik, és az egész növény kevésbé lesz üde hatású.

A pangó vizet nem kedveli, de az időszakosan nedves, üde talajt jól viseli. Télállósága jó. Tavasszal célszerű visszavágni vagy kifésülni az előző évi száraz lombot, mielőtt az új hajtások megindulnak.

Felhasználás

A ‘Goldtau’ kiváló természetes hatású díszfű üde, félárnyékos vagy napos, de nem kiszáradó kertrészekbe. Finom, aranyló virágzata miatt jó lazító és összekötő növény évelőágyásokban.

Felhasználható:

• félárnyékos évelőágyásokban,

• erdei kertekben,

• ligetes beültetésekben,

• vízpartok vagy patakpartok közelében,

• természetközeli kertekben,

• díszfüves társításokban,

• üde talajú prérikerti jellegű ágyásokban,

• árnyéki évelők között légies szerkezetadóként.

Jól társítható Geranium, Astrantia, Helleborus, Hosta, Brunnera, Persicaria, Thalictrum, Sanguisorba, páfrányok, sások és más üde félárnyéki évelők mellé.

Nagyobb foltokban ültetve különösen szép, mert virágzata finom, aranyló párát képez az ágyás fölött. Ellenfényben és reggeli vagy esti fényben mutat a legjobban.

Etimológia

A Deschampsia nemzetségnév Louis Auguste Deschamps francia természettudós nevét őrzi.

A caespitosa latin eredetű fajnév, jelentése „gyepes”, „csomókban növő”. Ez az alapfaj sűrű, töves, zsombékszerű növekedésére utal.

A ‘Goldtau’ német fajtanév, jelentése „aranyharmat”:

• Gold = arany,

• Tau = harmat.

A név a fajta finom, aranylóan csillogó bugáira utal, amelyek napfényben valóban harmatcseppekhez hasonlóan fénylenek.

Echinops ritro - sötétkék szamárkenyér

EN: globe thistle
DE: Kugeldistel
ES: cardo bola

Morfológia

Az Echinops ritro — kék szamárkenyér vagy ritro szamárkenyér — évelő, lágyszárú növény a fészkesvirágzatúak családjából. Erőteljes, felálló habitusú faj, rendszerint 60–120 cm magasra nő.

Szára merev, elágazó, gyakran szürkészöld vagy fehéresen molyhos. Levelei szórt állásúak, mélyen szeldeltek, tüskésen fogasak. A levél színe felül zöld vagy szürkészöld, fonákán gyakran fehéresen molyhos. A lombozat szárazságtűrő jellegű, kissé bogáncsszerű megjelenést ad a növénynek.

Virágzata gömb alakú, tömött, kék vagy acélkék fejecske. Botanikailag a gömb sok apró, különálló fészekvirágzatból épül fel, ezért a virágzat összetett szerkezetű. A gömbök általában 3–5 cm átmérőjűek, merev szárakon fejlődnek. Virágzása nyár közepén, többnyire júliustól augusztusig tart.

Termése kaszat, bóbitaszerű képletekkel. A száraz virágzat sokáig megtartja alakját, ezért a növény virágzás után is díszítő hatású.

Növényföldrajz

Az Echinops ritro délkelet-európai, kelet-mediterrán és nyugat-ázsiai jellegű faj. Természetes elterjedése a Mediterráneum keleti részétől a Balkánon és a Fekete-tenger térségén át Kis-Ázsiáig és Nyugat-Ázsia egyes részeiig húzódik.

Jellemző előfordulási területei:

• Délkelet-Európa,

• a Balkán,

• a Fekete-tenger vidéke,

• Kis-Ázsia,

• a Kaukázus térsége,

• Nyugat-Ázsia szárazabb vidékei.

Természetes élőhelyein főként napos, száraz, köves vagy füves termőhelyeken, sztyeppréteken, száraz lejtőkön és nyílt cserjésekben fordul elő.

Ökológiai igények

Az Echinops ritro kifejezetten fényigényes, melegkedvelő növény. Teljes napon fejlődik és virágzik a legszebben. Félárnyékban megnyúlhat, gyengébben virágzik, és kevésbé lesz tartós.

Talajban nem igényes, de legjobban:

• jó vízáteresztő,

• közepesen száraz vagy száraz,

• meszes vagy semleges,

• kavicsos, köves vagy homokos vályogtalajon fejlődik.

A pangó vizet és a kötött, levegőtlen, télen nedves talajt rosszul viseli. Túl tápanyagdús vagy túl nedves talajon megnyúlhat, lazábbá válhat, és elveszítheti feszes, szárazságtűrő jellegű habitusát.

Szárazságtűrése jó. Begyökeresedés után kevés öntözést igényel. Télállósága megfelelő, de a téli nedvesség sokkal veszélyesebb számára, mint maga a hideg. Jó vízelvezetésű talajon megbízható évelő.

Felhasználás

Az Echinops ritro értékes díszévelő, különösen napos, szárazságtűrő társításokban. Gömb alakú, kék virágzatai erős formai hangsúlyt adnak az évelőágyban.

Felhasználható:

• napos évelőágyakban,

• prérikerti jellegű ültetésekben,

• mediterrán hatású kertekben,

• sziklakerti jellegű ágyásokban,

• szárazságtűrő növénytársításokban,

• méh- és lepkebarát kertekben,

• vágott virágként,

• szárazvirágként.

Jól társítható például Achillea, Salvia, Perovskia, Stipa, Calamagrostis, Eryngium, Nepeta, Lavandula, Sedum és Echinacea fajtákkal.

Virágai kiváló méhlegelők, sok méhet, poszméhet, lepkét és más beporzó rovart vonzanak. Merev, gömbös virágzata miatt modern, természetközeli és szárazságtűrő kertekben egyaránt jól használható.

Etimológia

Az Echinops nemzetségnév görög eredetű összetétel:

• echinos = sün, tüskés állat,

• opsis = kinézet, arc, megjelenés.

Jelentése nagyjából „sünszerű megjelenésű”. A név a gömb alakú, tüskés hatású virágzatokra utal.

A ritro fajnév régi növénynévi eredetű, amelyet már a mediterrán térségben használtak egyes szamárkenyérfélékre. Pontos jelentése nem teljesen egyértelmű, de a faj hagyományos dél-európai elnevezéséhez kapcsolódik.

A magyar szamárkenyér név a nemzetség régi népi neve. Valószínűleg a durva, tüskés, száraz gyepekhez kötődő növényekre utal, amelyek takarmányként kevéssé értékesek, inkább szúrós, „szamáreleségnek” tekintett növények lehettek.

Epimedium × perralchicum ‘Frohnleiten’ - püspöksüveg hibrid

EN: barrenwort ‘Frohnleiten’
DE: Elfenblume ‘Frohnleiten’
ES: flor de los elfos ‘Frohnleiten’

Morfológia

Az Epimedium × perralchicum ‘Frohnleiten’ alacsony, rizómás, örökzöld vagy félörökzöld évelő talajtakaró növény. A borbolyafélék családjába tartozik. Általában 25–40 cm magas, lassan, de biztosan terjedő, sűrű lombszőnyeget alkot.

Levelei összetettek, többnyire háromtagúak vagy több levélkéből állók. A levélkék szív alakúak vagy tojásdadok, szélük finoman tüskés-fogas. Tavasszal a fiatal lomb gyakran bronzos, vöröses vagy rézszínű árnyalatú, később fényes zölddé válik. Télen, hideg hatására a lomb ismét vöröses, barnás, bronzos tónusokat vehet fel.

Virágai tavasszal, rendszerint április–májusban nyílnak. A virágok aprók, de nagyobb tömegben feltűnők; élénk sárgák, rövid sarkantyújúak, laza fürtökben a lomb fölé vagy közé emelkednek. A virágzás finom, könnyed hatású, nem harsány, inkább természetes erdei karakterű.

Rizómáival fokozatosan terjed, de nem agresszív. Idővel zárt, gyomelnyomó állományt képezhet.

Eltérés az alapfajtól

Az Epimedium × perralchicum maga hibrid eredetű növény, nem vad alapfaj. Szülői általában az Epimedium perralderianum és az Epimedium pinnatum subsp. colchicum köréhez kapcsolhatók. A ‘Frohnleiten’ ennek egyik legismertebb, díszkertészeti szempontból különösen értékes fajtája.

A ‘Frohnleiten’ főbb jellemző eltérései:

• sűrűbb, egyenletesebb talajtakaró habitus;

• erőteljesebb, megbízhatóbb növekedés;

• gazdagabb sárga virágzás;

• látványosabb bronzos-vöröses fiatal lomb;

• jó télállóság és tartós lombdísz;

• városi és szárazabb árnyéki körülmények között is viszonylag jó teljesítmény.

A fajta elsősorban megbízhatósága miatt vált kedveltté: kevés gondozással is tartós, rendezett, árnyéki talajtakaró felületet ad.

Növényföldrajz

Maga a ‘Frohnleiten’ kertészeti eredetű fajta, természetes elterjedési területe nincs. A hibrid szülőfajai azonban eltérő földrajzi eredetűek.

Az Epimedium perralderianum Észak-Afrikából, főként Algéria hegyvidéki erdeiből származik. Az Epimedium pinnatum subsp. colchicum a Kaukázus, illetve a Fekete-tenger délkeleti térségének erdei növénye.

A hibrid tehát növényföldrajzilag mediterrán–kaukázusi eredetű szülőfajokhoz kapcsolódik, de a ‘Frohnleiten’ már díszkertészeti szelekció.

Ökológiai igények

Félárnyékot és árnyékot kedvelő, igen jó alkalmazkodóképességű évelő. Legszebben lombos fák és cserjék alatt, szórt fényben, humuszos talajon fejlődik.

Kedveli:

• a félárnyékos vagy árnyékos fekvést,

• a humuszban gazdag talajt,

• a jó vízáteresztő, morzsás szerkezetű közeget,

• az üde vagy mérsékelten száraz termőhelyet,

• a lombavarral takart, erdei jellegű talajt.

Begyökeresedés után jól tűri a szárazabb árnyékot is, ami nagy előnye sok más árnyéki évelővel szemben. Tartós, szélsőséges aszályban azonban lombja perzselődhet vagy visszahúzódhat, ezért nagyon száraz helyen öntözés segítheti.

A pangó vizet és a tartósan levegőtlen talajt nem kedveli. Télállósága jó, Magyarországon általában megbízható. A régi, tél végére megviselt leveleket kora tavasszal célszerű visszavágni, még az új hajtások és virágok megjelenése előtt.

Felhasználás

Az Epimedium × perralchicum ‘Frohnleiten’ kiváló árnyéki talajtakaró. Különösen értékes fák, cserjék alatt, ahol a szárazabb félárnyék miatt sok más évelő nehezen marad meg.

Felhasználható:

• árnyéki talajtakaróként,

• fák és cserjék alatt,

• erdei kertekben,

• félárnyékos évelőágyásokban,

• sírok, parkok és közterületek alacsony fenntartású beültetéseiben,

• természetközeli kertekben,

• rododendronok, páfrányok és árnyéki évelők társításában.

Jó társnövényei lehetnek a páfrányok, Hosta, Helleborus, Asarum, Pulmonaria, Brunnera, Carex, Hakonechloa, Tiarella és más árnyékkedvelő évelők.

Díszértéke több évszakos: tavasszal bronzos fiatal lombja és sárga virágai, nyáron zárt zöld levéltakarója, ősszel és télen vöröses-bronzos lombszíne miatt értékes.

Etimológia

Az Epimedium nemzetségnév ókori eredetű növénynévből származik. A pontos eredete nem teljesen tisztázott, de már a klasszikus botanikai irodalomban is használták egyes árnyéki, évelő növények megnevezésére.

A perralchicum hibridnév a feltételezett szülőfajok nevéből képzett összetétel: az Epimedium perralderianum és az Epimedium pinnatum subsp. colchicum nevének elemeit kapcsolja össze.

A ‘Frohnleiten’ fajtanév földrajzi eredetű. Frohnleiten ausztriai település neve; a fajta neve valószínűleg a kiválasztás vagy kertészeti bevezetés helyére, illetve ahhoz kapcsolódó kertészeti háttérre utal.

Euphorbia seguieriana subsp. niciciana - pusztai kutyatej

EN: Seguier’s spurge
DE: Steppen-Wolfsmilch
ES: euforbia de Seguier

Morfológia

Az Euphorbia seguieriana subsp. niciciana — helyesebb írásmóddal gyakran Euphorbia seguieriana subsp. niciciana — évelő, lágyszárú, kissé félcserjés jellegű kutyatejféle. A kutyatejfélék családjába tartozik. Középmagas, finom rajzolatú, szárazságtűrő díszévelő, általában 40–70 cm magasra nő.

Szárai felállók vagy kissé ívesen kihajlók, vékonyak, de viszonylag merevek. Habitusa laza, levegős, természetes hatású. Levelei keskenyek, szálas-lándzsásak vagy keskeny lándzsásak, kékeszöldek, szürkészöldek, gyakran hamvas árnyalatúak. A levélzet finom textúrájú, kevésbé durva, mint sok más kutyatejfajé.

Virágzata a kutyatejekre jellemző módon nem feltűnő valódi virágokból, hanem ciátiumokból és azokat kísérő színes murvalevelekből áll. A virágzati rész sárgászöld, mészzöld vagy chartreuse árnyalatú, könnyed, elágazó szerkezetű. Virágzása többnyire nyár elejétől nyár közepéig tart, kedvező körülmények között hosszabb ideig is díszíthet.

A növény megsértve fehér tejnedvet ereszt. Ez a tejnedv mérgező és bőrirritáló hatású lehet, ezért metszéskor, visszavágáskor kesztyű használata ajánlott.

Növényföldrajz

Az alapfaj, az Euphorbia seguieriana, eurázsiai, kontinentális-sztyeppi jellegű elterjedésű faj. Száraz gyepek, sztyepprétek, köves lejtők, homoki vagy löszös élőhelyek növénye.

A subsp. niciciana délkelet-európai, balkáni és kis-ázsiai kapcsolódású alfajként értelmezhető. Növényföldrajzi szempontból a száraz, nyílt, napos, kontinentális vagy szubmediterrán jellegű élőhelyekhez kötődik.

Jellemző előfordulási területei:

• Délkelet-Európa,

• a Balkán,

• Kis-Ázsia,

• szárazabb sztyeppi és sziklagyepi régiók.

Kertészeti forgalomban gyakran mint szárazságtűrő, természetes hatású évelő szerepel, különösen modern prérikerti és mediterrán jellegű beültetésekben.

Ökológiai igények

Kifejezetten fényigényes, melegkedvelő növény. Teljes napon fejlődik legszebben, félárnyékban megnyúlhat, lazábbá válhat, és virágzása gyengébb lehet.

Talajban nem igényes, de jó vízelvezetést kíván. Legjobban:

• száraz vagy mérsékelten száraz,

• jó vízáteresztő,

• kavicsos, köves, homokos vagy laza vályogtalajon,

• meszes vagy semleges kémhatású talajon,

• napos, meleg fekvésben fejlődik.

A pangó vizet, kötött agyagtalajt és téli nedvességet rosszul tűri. A túl tápanyagdús, túl nedves talaj laza, széteső habitust és gyengébb télállóságot eredményezhet.

Szárazságtűrése jó, begyökeresedés után kevés öntözést igényel. Télállósága megfelelő, de hosszú életű, szép állomány csak jó vízelvezetésű, napos termőhelyen várható. A visszavágást óvatosan kell végezni, mert a növény tejnedve irritáló.

Felhasználás

Az Euphorbia seguieriana subsp. niciciana kiváló szárazságtűrő díszévelő, különösen olyan kertekbe, ahol finom szerkezetű, természetes hatású, hosszan díszítő növényre van szükség.

Felhasználható:

• napos évelőágyásokban,

• prérikerti társításokban,

• kavicskertekben,

• mediterrán jellegű beültetésekben,

• szárazságtűrő ágyásokban,

• díszfüvek között,

• sziklakerti jellegű ültetésekben,

• természetközeli kertekben.

Jól társítható például Stipa, Achnatherum, Calamagrostis, Salvia, Nepeta, Perovskia, Echinops, Eryngium, Achillea, Lavandula, Sedum és más szárazságtűrő évelők mellé.

Díszértékét a kékesszürke, finom lomb, a légies habitus és a sárgászöld virágzati tömeg adja. Jó összekötő növény erősebb formájú vagy élénkebb színű évelők között.

A növény mérgező tejnedve miatt nem étkezési vagy gyógynövény. Gyermekek és háziállatok közelében körültekintően kezelendő.

Etimológia

Az Euphorbia nemzetségnév Euphorboszra, II. Juba mauretániai király görög orvosára utal. A név a tejnedves, gyakran gyógyászati vagy mérgező hatású kutyatejfélék régi botanikai elnevezéséből ered.

A seguieriana fajnév Jean-François Séguier francia botanikus és régész emlékét őrzi. A név tehát személynévi eredetű.

A niciciana alfajnév szintén személynévi eredetű; feltehetően egy balkáni botanikus vagy gyűjtő nevéhez kapcsolódik. Az ilyen alfajnevek gyakran a taxon első felismerőjére, leírójára vagy gyűjtőjére utalnak.

Lavandula × chaytorae ‘Richard Grey’

EN: lavender ‘Richard Grey’
DE: Lavendel ‘Richard Grey’
ES: lavanda ‘Richard Grey’

Morfológia

A Lavandula × chaytorae ‘Richard Grey’ alacsony-középmagas, örökzöld vagy félörökzöld, aromás félcserje. Általában 40–60 cm magas, hasonló szélességű, tömött, párnás vagy bokros habitusú növény.

Levelei keskenyek, lándzsásak vagy szálas-lándzsásak, sűrűn molyhosak, ezüstös-fehéres vagy ezüstszürke színűek. A fajta egyik legfontosabb díszértéke éppen ez az erősen ezüstös lomb, amely egész évben látványos. A hajtások is szürkésfehéren molyhosak, ezért a növény összhatása világos, száraz mediterrán jellegű.

Virágzati szárai a lomb fölé emelkednek. Virágai ibolyáskékek, liláskékek vagy kékeslilák, tömött álfüzérekben állnak. A virágzás többnyire nyár elején kezdődik, és kedvező körülmények között nyár közepéig tart. Aromás illata erős, főként a levelek és virágok dörzsölésére érezhető.

Szülőfajok

A Lavandula × chaytorae hibrid eredetű levendulacsoport. Szülőfajai:

• Lavandula angustifolia,

• Lavandula lanata.

A hibrid a keskenylevelű levendula finomabb habitusát és jó kerti használhatóságát egyesíti a Lavandula lanata erősen ezüstös, gyapjas lombozatával.

A ‘Richard Grey’ fajta különösen az utóbbi szülő hatását mutatja: levelei feltűnően molyhosak, ezüstös-szürkék, a növény egész megjelenése száraz, mediterrán, „ezüstlombú” karakterű.

Ökológiai igények

Kifejezetten fény- és melegigényes növény. Teljes napon fejlődik a legszebben, árnyékban megnyúlik, ritkul, virágzása gyengébb lesz, és lombszíne is kevésbé mutatós.

Legjobban:

• napos, meleg fekvésben,

• jó vízáteresztő talajon,

• meszes vagy semleges kémhatású közegben,

• kavicsos, homokos vagy laza vályogtalajon,

• száraz vagy mérsékelten száraz termőhelyen fejlődik.

A pangó vizet, kötött agyagtalajt és téli nedvességet rosszul tűri. A hibridcsoport, különösen a Lavandula lanata hatása miatt, érzékenyebb lehet a nedves, hideg telekre, mint a közönséges keskenylevelű levendula. Jó vízelvezetés, emelt ágyás, kavicsos talajtakarás vagy déli fekvés sokat javít a télállóságán.

Szárazságtűrése jó, begyökeresedés után kevés öntözést igényel. A túl tápanyagdús talaj laza, kevésbé kompakt növekedést okozhat. Virágzás után enyhe visszavágással tömörebb marad, de idős, fás részekbe erősen visszavágni nem ajánlott.

Felhasználás

A Lavandula × chaytorae ‘Richard Grey’ elsősorban ezüstös lombdísze és aromás virágzása miatt értékes dísznövény. Különösen jól illik napos, száraz, mediterrán vagy kavicskerti beültetésekbe.

Felhasználható:

• napos évelőágyásokban,

• mediterrán kertekben,

• kavicskertekben,

• szárazságtűrő társításokban,

• alacsony szegélyként,

• sziklakerti jellegű ültetésekben,

• dézsás növényként,

• rózsák és díszfüvek társaságában,

• méh- és lepkebarát kertekben.

Jól társítható Salvia, Nepeta, Perovskia, Stachys byzantina, Santolina, Helichrysum, Thymus, Achillea, Eryngium, Stipa és más szárazságtűrő, ezüstös vagy kékes tónusú növények mellé.

Virágai vonzzák a méheket, poszméheket és lepkéket. Ezüstös lombja miatt virágzás nélkül is jelentős szerkezeti és színhatást ad.

Etimológia

A Lavandula nemzetségnév latin eredetű, és gyakran a lavare, vagyis „mosni” igével hozzák kapcsolatba. Ez a levendula régi illatosító, fürdővízhez és tisztálkodáshoz kapcsolódó használatára utalhat.

Az angustifolia jelentése „keskenylevelű”, a Lavandula angustifolia keskeny leveleire utal.

A lanata latin szó jelentése „gyapjas”, „gyapjasan szőrös”. Ez a Lavandula lanata erősen molyhos, ezüstös lombozatára vonatkozik.

A × chaytorae hibridnév Dorothy Chaytor angol botanikus emlékét őrzi, aki a levendulák rendszertanával foglalkozott.

A ‘Richard Grey’ fajtanév személynévi eredetű. A „Grey” ugyanakkor találóan összecseng a fajta ezüstszürke lombszínével is, amely az egyik legfontosabb díszítő tulajdonsága.

Liriope muscari ‘Monroe White’ - gyöngyikés gyepliliom

EN: lilyturf ‘Monroe White’
DE: Traubenlilie ‘Monroe White’
ES: liriope ‘Monroe White’

Morfológia

A Liriope muscari ‘Monroe White’ örökzöld vagy félörökzöld, gyöktörzses, fűszerű megjelenésű évelő. A spárgafélék családjába tartozik. Alacsony, sűrű csomókat képez, általában 25–40 cm magas, virágzati száraival kissé magasabb lehet.

Levelei keskenyek, szalagszerűek, ívesen lehajlók, sötétzöldek, fényesek vagy enyhén bőrnemű tapintásúak. A levélzet egész évben díszítő értékű, enyhe teleken zölden áttelel, hidegebb télen részben károsodhat.

Virágzata felálló, rövid fürtszerű füzér, amely a lombozat fölé vagy annak szintjébe emelkedik. A ‘Monroe White’ virágai fehérek, aprók, harangocskaszerűek, tömött fürtökben nyílnak. Virágzása általában nyár végén és kora ősszel, augusztus–szeptemberben történik.

Termése fényes, fekete bogyószerű mag, amely a virágzás után fejlődhet, és ősszel-télen is díszíthet.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Liriope muscari, Kelet-Ázsiából származik. Természetes előfordulása Kína, Japán, Korea és a környező kelet-ázsiai térség erdeihez, erdőszegélyeihez, árnyas lejtőihez kapcsolódik.

A ‘Monroe White’ kertészeti fajta, természetes elterjedési területe nincs. Növényföldrajzi szempontból az alapfaj kelet-ázsiai eredetéhez kapcsolható.

Ökológiai igények

Félárnyékos vagy árnyékos fekvésben fejlődik a legszebben, de üdébb talajon a naposabb helyeket is elviselheti. Tűző napon, száraz talajon levelei perzselődhetnek, és a növény kevésbé lesz üde hatású.

Kedveli:

• a félárnyékos vagy világos árnyékos fekvést,

• a humuszos, jó szerkezetű talajt,

• az üde vagy mérsékelten nedves termőhelyet,

• a jó vízelvezetést,

• a semleges vagy enyhén savanyú talajt.

Begyökeresedés után mérsékelten szárazságtűrő, de szebb és sűrűbb állományt ad egyenletes vízellátás mellett. A pangó vizet és a tömörödött, levegőtlen talajt nem kedveli.

Télállósága közepesen jó vagy jó, de hidegebb fekvésben a lombja visszafagyhat. Tavasszal a sérült leveleket célszerű visszavágni vagy kifésülni, hogy az új lomb szépen fejlődjön.

Felhasználás

A Liriope muscari ‘Monroe White’ értékes árnyéki vagy félárnyéki talajtakaró és szegélynövény. Fehér virágai miatt különösen jól használható sötétebb, árnyékos kertrészek világosítására.

Felhasználható:

• árnyéki talajtakaróként,

• szegélynövényként,

• fák és cserjék alatt,

• félárnyékos évelőágyásokban,

• erdei kertekben,

• japán jellegű kertekben,

• sírok és parkok alacsony fenntartású beültetéseiben,

• edényes kompozíciókban.

Jól társítható Hosta, Helleborus, Epimedium, Asarum, Brunnera, Pulmonaria, páfrányok, Carex, Hakonechloa, Ophiopogon és más árnyéktűrő évelők mellé.

Díszértékét a rendezett, fűszerű, örökzöld lomb, a késő nyári fehér virágzás és a fekete termések adják. Nagyobb foltban ültetve elegáns, nyugodt, egész évben strukturált felületet képez.

Etimológia

A Liriope nemzetségnév görög mitológiai eredetű. Liriope nimfa neve volt, akit a klasszikus névadásban díszes, liliomszerű megjelenésű növényekre alkalmaztak.

A muscari fajnév arra utal, hogy a virágzat a gyöngyike, vagyis a Muscari nemzetség virágzatára emlékeztet. A tömött, fürtszerű, apró virágokból álló virágzat valóban gyöngyikeszerű hatású.

A ‘Monroe White’ fajtanévben a „White” a fehér virágszínre utal. A „Monroe” valószínűleg személynévi vagy kertészeti eredetű névelem, amely a fajta kiválasztásához vagy bevezetéséhez kapcsolódhat.

Lupinus polyphyllus - erdei csillagfürt

EN: garden lupin / large-leaved lupine
DE: Vielblättrige Lupine
ES: altramuz de hoja grande

Morfológia

A Lupinus polyphyllus — erdei csillagfürt — erőteljes, lágyszárú évelő növény a pillangósvirágúak családjából. Általában 80–150 cm magasra nő, kedvező, üde talajon ennél magasabb is lehet. Bokros tövet képez, amelyből több felálló, merev virágzati szár fejlődik.

Levelei hosszú nyelűek, tenyeresen összetettek. Egy levél többnyire 9–17 keskeny-lándzsás levélkéből áll, amelyek sugarasan rendeződnek. A levélzet üde zöld, dús, dekoratív, már virágzás előtt is feltűnő.

Virágzata magas, felálló fürt. A pillangós virágok sűrűn állnak a virágzati tengelyen, és alulról fölfelé nyílnak. Az alapfaj virágai rendszerint kékeslilák, ibolyáskékek vagy liláskékek, de a kertészeti hibridek és fajták fehér, rózsaszín, piros, sárga, lazacszínű, kétszínű vagy vegyes árnyalatúak is lehetnek. Virágzása többnyire május végétől júliusig tart.

Termése hüvely, amelyben több mag fejlődik. A magok viszonylag nagyok, kemények, gyakran több évig csíraképesek maradnak. Gyökerein nitrogénkötő baktériumokkal él együtt, ezért a talaj nitrogénforgalmában is szerepet játszik.

A növény minden része, különösen a mag, alkaloidokat tartalmazhat, ezért mérgezőnek tekintendő.

Növényföldrajz

A Lupinus polyphyllus Észak-Amerika nyugati részén őshonos. Természetes elterjedése főként a Csendes-óceán északnyugati vidékéhez, a Sziklás-hegység térségéhez és a nyugat-észak-amerikai hegyvidéki, folyómenti élőhelyekhez kötődik.

Őshonos területei közé tartozik:

• Alaszka déli része,

• Kanada nyugati vidékei,

• az Egyesült Államok északnyugati és nyugati államai,

• hegyvidéki rétek,

• patakpartok,

• nedvesebb erdőszegélyek,

• üde rétek és völgyek.

Európába dísznövényként és talajjavító növényként került. Több országban kivadult, és helyenként inváziós jellegűvé vált, különösen hűvösebb, csapadékosabb, savanyú talajú térségekben.

Ökológiai igények

Fényigényes növény, teljes napon virágzik a legjobban. Félárnyékban is megélhet, de virágzása gyengébb, szárai megnyúlhatnak és könnyebben megdőlhetnek.

Legjobban:

• üde,

• jó vízáteresztő,

• humuszos,

• mérsékelten tápanyagdús,

• enyhén savanyú vagy semleges talajokon fejlődik.

A túl meszes talajt kevésbé kedveli, ilyen helyen fejlődése visszafogottabb lehet. A pangó vizet rosszul tűri, de a tartós szárazságot sem szereti. Hűvösebb, mérsékelten nedves klímában érzi magát a legjobban.

Gyökérzete mélyre hatoló karógyökér jellegű, ezért az átültetést rosszul viseli. Végleges helyére érdemes ültetni. Az elnyílt virágzatok levágása másodvirágzást serkenthet, és csökkenti az önvetést. Télállósága jó.

Felhasználás

A Lupinus polyphyllus látványos díszévelő, különösen természetes hatású, vidéki, cottage garden és évelőágyi beültetésekben.

Felhasználható:

• napos évelőágyásokban,

• vegyes virágágyakban,

• természetközeli kertekben,

• vadvirágos rét jellegű telepítésekben,

• cserjék előterében,

• méh- és poszméhbarát kertekben,

• vágott virágként,

• talajjavító, nitrogénkötő növényként.

Jól társítható haranglábakkal, íriszekkel, díszfüvekkel, margitvirággal, zsályákkal, macskamentával, gólyaorral, kasvirággal és más nyár elején virágzó évelőkkel.

Kertészeti jelentősége nagy, mert számos hibrid és fajta alapjául szolgált. A Russell-hibridek különösen ismert, nagy virágú, sokszínű kerti csillagfürtök.

Ökológiai szempontból óvatosan kezelendő: egyes régiókban természetes élőhelyekre kiszabadulva gyomosító vagy inváziós viselkedést mutathat. Nitrogénkötése miatt megváltoztathatja a sovány gyepek tápanyagviszonyait.

Toxicitás

A Lupinus polyphyllus mérgező növénynek tekintendő. Főként kinolizidin-alkaloidokat tartalmazhat, amelyek elsősorban a magvakban és a hüvelytermésekben, kisebb mennyiségben a levelekben és hajtásokban fordulnak elő. Emberi fogyasztásra a díszkerti soklevelű csillagfürt nem alkalmas, különösen nem szabad összetéveszteni az étkezési célra nemesített, alacsony alkaloidtartalmú lupinfajtákkal.

Mérgezés esetén hányinger, hányás, hasi fájdalom, nyálzás, szédülés, gyengeség, remegés és mozgáskoordinációs zavar jelentkezhet; nagyobb mennyiségben súlyosabb idegrendszeri, légzési vagy szívműködési tünetek is előfordulhatnak. Legelő állatoknál is okozhat mérgezést, főként magvas állapotban. Díszkertben kisgyermekek és háziállatok közelében célszerű az elnyílt virágzatokat magképzés előtt levágni.

Etimológia

A Lupinus nemzetségnév a latin lupus, vagyis „farkas” szóból ered. Régi magyarázat szerint a csillagfürtök „felfalják” vagy kizsarolják a talajt, bár valójában nitrogénkötő képességük miatt inkább javítják annak tápanyagállapotát.

A polyphyllus görög eredetű összetétel:

• poly = sok,

• phyllon = levél.

Jelentése „soklevelű”. A fajnév a tenyeresen összetett levelek sok levélkéjére utal.

A magyar csillagfürt név a sugarasan álló levélkékre és a növény fürtös virágzatára utalhat. A soklevelű csillagfürt a latin fajnév pontos jelentését követi.

Luzula nivea - havasi perjeszittyó

EN: snowy wood-rush
DE: Schnee-Hainsimse
ES: luzula blanca

Morfológia

A Luzula nivea — hófehér perjeszittyó — évelő, csomóképző, fűszerű megjelenésű növény a szittyófélék családjából. Nem valódi pázsitfű, de keskeny, szálas levelei miatt díszfűszerű hatású.

Általában 30–60 cm magasra nő, virágzati száraival együtt kedvező termőhelyen magasabb is lehet. Sűrű, laza csomót képez, nem agresszíven terjedő faj. Levelei keskenyek, szalagszerűek, zöldek, szélükön és gyakran a levéllemezen is hosszú, fehéres szőrök láthatók. Ez a szőrözöttség a Luzula nemzetség egyik jellegzetes bélyege.

Virágzata laza, felálló vagy kissé szétterülő bugaszerű virágzat. A virágok aprók, de a fehéres, ezüstös, csillagszerű lepellevelek miatt feltűnőek. Virágzáskor a növény könnyed, fátyolos, fehéren derengő hatást kelt. Virágzása többnyire május–júniusban történik.

Termése apró toktermés, benne sötét magok fejlődnek. A száraz virágzat egy ideig még díszíthet, de fő értéke a tavasz végi, hófehér virágzati hatás.

Növényföldrajz

A Luzula nivea európai hegyvidéki jellegű faj. Természetes elterjedése főként Közép- és Dél-Európa magasabb, párásabb, erdős vidékeihez kapcsolódik.

Jellemző előfordulási területei:

• az Alpok,

• a Kárpátok egyes részei,

• a Balkán hegyvidékei,

• Dél- és Közép-Európa hegyi erdőövei.

Elsősorban üde, árnyas vagy félárnyékos erdőkben, erdőszegélyeken, hegyi réteken és világosabb erdei tisztásokon fordul elő. Természetes élőhelyei általában hűvösebbek, párásabbak és humuszban gazdagabbak.

Ökológiai igények

A Luzula nivea félárnyékos vagy világos árnyékos fekvésben fejlődik legszebben. Teljes napon is megélhet, ha a talaj üde és a klíma nem túl forró, de száraz, tűző napos helyen könnyen sínylődik.

Kedveli:

• a humuszban gazdag talajt,

• az üde, jó vízgazdálkodású közeget,

• a félárnyékos vagy szórt fényű fekvést,

• a hűvösebb, párásabb mikroklímát,

• az erdei jellegű talajviszonyokat.

A talaj kémhatásával szemben nem különösebben szélsőséges igényű, de humuszos, enyhén savanyú vagy semleges talajon fejlődik a legszebben. A tartós kiszáradást rosszul tűri, különösen nyári melegben. A pangó vizet sem kedveli; a talaj legyen üde, de levegős.

Télállósága jó. Tavasszal a száraz vagy sérült leveleket ki lehet fésülni, illetve vissza lehet vágni, hogy az új lomb és virágzat tisztán érvényesüljön.

Felhasználás

A Luzula nivea értékes árnyéki vagy félárnyéki dísznövény, különösen természetes hatású, erdei kertekben. Finom, fehér virágzata miatt világosító szerepet tölthet be sötétebb lombú növények között.

Felhasználható:

• félárnyékos évelőágyásokban,

• erdei kertekben,

• fák és cserjék alatt,

• ligetes beültetésekben,

• természetközeli kertekben,

• árnyéki díszfüves társításokban,

• páfrányok és árnyéki évelők között,

• világos virágú, természetes hatású kompozíciókban.

Jól társítható páfrányokkal, Hosta, Helleborus, Epimedium, Asarum, Pulmonaria, Brunnera, Geranium, Carex, Hakonechloa és más árnyéktűrő évelők mellé.

Díszértékét a finoman szőrös, fűszerű lomb, valamint a tavasz végi, hófehér, laza virágzat adja. Nagyobb foltokban különösen természetes, erdei réthatású megjelenést nyújt.

Etimológia

A Luzula nemzetségnév valószínűleg az olasz lucciola, vagyis „szentjánosbogár” szóból eredő régi növénynévből származik. A név talán a virágzat finom, fénylő, csillogó hatására utal.

A nivea latin melléknév jelentése „hófehér”, „havas”. Ez közvetlenül a faj fehéres, világos, hóra emlékeztető virágzatára utal.

A magyar hófehér perjeszittyó név a latin fajnév jelentését követi: a növény perjeszerű, fűszerű megjelenését és fehér virágzatát emeli ki.

Pachyphragma macrophyllum - törökbecő

EN: large-leaved pachyphragma
DE: Großblättriges Pachyphragma
ES: paquifragma de hojas grandes

Morfológia

A Pachyphragma macrophyllum — törökbecő — alacsony-középmagas, évelő, lágyszárú növény a keresztesvirágúak családjából. Általában 20–40 cm magas, virágzáskor kissé magasabb is lehet. Tavaszi fejlődésű, erdei jellegű évelő, amely kedvező helyen lassan terjedő, laza állományokat képez.

Levelei viszonylag nagyok, kerekdedek vagy széles szív alakúak, hosszú nyelűek, ép vagy enyhén hullámos szélűek. A levéllemez üde zöld, kissé fényes, puha tapintású. A lomb megjelenése friss, természetes erdei hatású, és a virágzás után is díszítő értékű marad egy ideig.

Virágai aprók, fehérek, négy sziromlevelűek, a keresztesvirágúakra jellemző szerkezetűek. Laza, ernyőszerű vagy fürtös virágzatban nyílnak kora tavasszal, rendszerint március–áprilisban. Virágzása finom, légies, a fehér virágok jól világítanak az árnyas kertrészekben.

Termése becőke jellegű, de díszkerti szempontból nem különösebben jelentős. A növény magról is terjedhet, de általában nem agresszív.

Növényföldrajz

A Pachyphragma macrophyllum a Kaukázus térségéből és Kis-Ázsia északi vidékeiről származó faj. Természetes élőhelyei főként üde, árnyas vagy félárnyékos erdők, erdőszegélyek és hegyvidéki lomberdők.

Növényföldrajzi értelemben kaukázusi–kis-ázsiai eredetű erdei évelő. Olyan vidékekhez kötődik, ahol a tavasz üde, a talaj humuszos, a nyár pedig nem szélsőségesen száraz a lombos erdők árnyékában.

Ökológiai igények

Félárnyékos vagy árnyékos fekvésben fejlődik a legszebben. Különösen jól érzi magát lombos fák és cserjék alatt, ahol tavasszal még sok fényt kap, nyáron pedig védelmet élvez a közvetlen napsütéstől.

Kedveli:

• a humuszban gazdag talajt,

• az üde, jó vízgazdálkodású közeget,

• a félárnyékos vagy árnyékos fekvést,

• a hűvösebb, párásabb mikroklímát,

• az erdei jellegű talajviszonyokat.

A tartós kiszáradást rosszul viseli, különösen nyári melegben. A pangó vizet sem kedveli, ezért a talaj legyen nyirkos, de levegős. Lombhullató fák alatt jól használható, mert tavasszal a virágzáshoz elegendő fényt kap, később pedig az árnyék védi.

Télállósága jó, Magyarországon megfelelő fekvésben biztonságosan tartható. Kedvező körülmények között magról utánvetheti magát, és természetes hatású foltokat képezhet.

Felhasználás

A Pachyphragma macrophyllum értékes kora tavaszi árnyéki évelő. Finom fehér virágzása miatt különösen alkalmas erdei kertekbe és természetes hatású félárnyékos beültetésekbe.

Felhasználható:

• árnyéki évelőágyásokban,

• fák és cserjék alatt,

• erdei kertekben,

• természetközeli kertrészekben,

• tavaszi hagymások társításában,

• páfrányok és árnyéki évelők között,

• talajtakaró jellegű foltokban.

Jól társítható Helleborus, Pulmonaria, Brunnera, Epimedium, Asarum, Anemone, páfrányok, árnyéki sások és korai hagymás növények mellé.

Díszértéke főként kora tavaszi virágzásában és üde, nagy levelű lombjában rejlik. Nem harsány növény, inkább természetes, finom átmeneteket ad az árnyéki beültetésekben.

Etimológia

A Pachyphragma nemzetségnév görög eredetű összetétel. A pachys jelentése „vastag”, a phragma pedig „válaszfal”, „rekesz” vagy „fal”. A név valószínűleg a termés szerkezetére, a becőke belső válaszfalára utal.

A macrophyllum fajnév szintén görög eredetű:

• makros = nagy,

• phyllon = levél.

Jelentése „nagy levelű”. Ez a faj egyik legfeltűnőbb bélyegére, a viszonylag nagy, kerekded-szív alakú levelekre utal.

Polystichum acrostichoides - karácsonyi vesepáfrány

EN: Christmas fern
DE: Weihnachtsfarn
ES: helecho de Navidad

Morfológia

A Polystichum acrostichoides — karácsonyi vesepáfrány  — örökzöld, közepes termetű páfrány a pajzsikafélék családjából. Általában 30–70 cm magas, de kedvező termőhelyen akár 80–90 cm-es levélhosszúságot is elérhet.

Rövid, tömött rizómából fejlődik, amelyből sűrű levélcsomók erednek. Levelei merevek, bőrneműek, sötétzöldek, fényesek és ívesen kihajlók. A levéllemez egyszeresen szárnyalt, a levélkék merevek, kissé sarlósan hajlók, tövükön gyakran apró „fülecskét” viselnek. A levélkék alakja sokak szerint a karácsonyi harisnyára emlékeztet, innen származik angol neve is.

A levelek jelentős része télen is zöld marad, ezért a növény a lombtalan évszakban is díszít. A termő levelek csúcsán elhelyezkedő levélkék gyakran keskenyebbek és spóratermők. A spóratartó csoportokat pajzs alakú fátyolka fedi.

A növény összhatása rendezett, tömött, elegáns, kevésbé szétterülő, mint sok más erdei páfrányé.

Növényföldrajz

A Polystichum acrostichoides Észak-Amerika keleti részének őshonos páfránya. Elterjedése Kanadától az Egyesült Államok keleti és délkeleti területeiig húzódik.

Természetes élőhelyei:

• lombos erdők,

• vegyes erdők,

• sziklás erdőoldalak,

• patakvölgyek,

• árnyas szurdokok,

• humuszos erdei talajok.

Különösen gyakori az Appalache-hegység térségében, ahol sok helyen az erdei aljnövényzet meghatározó páfránya.

Ökológiai igények

Félárnyékos vagy árnyékos fekvést kedvel. Világos árnyékban fejlődik a legszebben, de mélyebb árnyékot is jól elvisel. A közvetlen, forró nyári napsütést általában nem kedveli.

Kedveli:

• a humuszban gazdag talajt,

• az üde, jó vízgazdálkodású közeget,

• az árnyékos vagy félárnyékos fekvést,

• a párásabb mikroklímát,

• az erdei jellegű talajviszonyokat.

A talaj legyen nedves, de ne pangó vizes. A szárazságot a legtöbb erdei páfránynál valamivel jobban viseli, de hosszabb aszály idején fejlődése visszaesik. Savanyú és semleges talajokon egyaránt jól fejlődik.

Télállósága kiváló. Örökzöld levelei gyakran a hó alól is előtűnnek, és tavasszal az új lomb megjelenéséig díszítenek.

Felhasználás

A Polystichum acrostichoides az egyik legjobb örökzöld árnyéki páfrány. Különösen alkalmas természetes hatású, erdei jellegű kertekbe.

Felhasználható:

• árnyéki évelőágyásokban,

• erdei kertekben,

• fák és cserjék alatt,

• sziklás árnyéki kertrészekben,

• patakparti beültetésekben,

• természetközeli kertekben,

• páfránygyűjteményekben.

Jól társítható Dryopteris, Athyrium, Asarum, Epimedium, Helleborus, Hosta, Brunnera, Pulmonaria, Carex és más árnyékkedvelő évelők mellé.

Legnagyobb díszértéke az egész évben megmaradó, sötétzöld, fényes lomb, amely télen is struktúrát ad a kertnek.

Etimológia

A Polystichum nemzetségnév görög eredetű:

• poly = sok,

• stichos = sor.

Jelentése „sok sorban álló”, ami a levélfonákon szabályosan rendeződő spóratartó csoportokra utal.

Az acrostichoides görög eredetű összetétel:

• Acrostichum = egy másik páfránynemzetség neve,

• -oides = hasonló.

Jelentése: „az Acrostichum-hoz hasonló”. A név a termő levélkék és a spóratermő zóna sajátos megjelenésére utal.

A magyar karácsonyi páfrány név abból ered, hogy levelei télen is zöldek maradnak, így a növény karácsony táján is üde, díszes megjelenésű.

Polystichum setiferum ‘Herrenhausen’ - díszes vesepáfrány

EN: soft shield fern ‘Herrenhausen’
DE: Borstiger Schildfarn ‘Herrenhausen’
ES: helecho escudo blando ‘Herrenhausen’

Morfológia

A Polystichum setiferum ‘Herrenhausen’ — a puha pajzsika egyik finom lombú, díszkerti fajtája — örökzöld vagy félörökzöld páfrány. Általában 40–60 cm magas, kedvező, üde, árnyas helyen ennél kissé nagyobb is lehet. Habitusa szabályos, tölcséresen szétterülő, elegáns.

Rövid, tömött rizómából fejlődik. Levelei ívesen kihajlók, lágy hatásúak, többszörösen szárnyaltak, finoman tagoltak. A levélzet friss zöld vagy sötétzöld, enyhén fényes. A levélnyél és a főér gyakran barnás pikkelyekkel borított.

A ‘Herrenhausen’ különösen finom rajzolatú, csipkés hatású lombot fejleszt. A levélkék sűrűn állnak, apróbbak, szabályosabbak, mint az alapfaj tipikus alakjain. Összhatása puha, tollas, elegáns, ezért árnyéki évelőágyakban nagyon jó textúranövény.

Spóratartó csoportjai a levélfonákon fejlődnek, kerekdedek, pajzs alakú fátyolkával fedettek. Virágot és magot nem hoz, spórákkal szaporodik.

Eltérés az alapfajtól

Az alapfaj, a Polystichum setiferum, változatos megjelenésű, európai eredetű páfrány, amelynek számos kertészeti formája ismert. A ‘Herrenhausen’ ezek közé tartozó, különösen díszes lombú szelekció.

Főbb eltérései az alapfajtól:

• finomabban tagolt, csipkésebb levélzet;

• rendezettebb, elegánsabb habitus;

• lágyabb, tollasabb összhatás;

• alacsonyabb-középmagas, jól kezelhető méret;

• árnyéki díszágyásokban erősebb lombdíszérték;

• természetes hatású, de mégis nemesített megjelenés.

A ‘Herrenhausen’ nem a virágzásával, hanem a levél finomságával, szabályos szerkezetével és egész évben részben megmaradó lombjával különbözik.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Polystichum setiferum, európai–mediterrán–nyugat-ázsiai elterjedésű páfrány. Természetes előfordulása főként az enyhébb, párásabb, árnyas lomberdőkhöz, szurdokerdőkhöz és hegyvidéki erdőkhöz kötődik.

Jellemző elterjedési területei:

• Nyugat-Európa,

• Dél-Európa,

• Közép-Európa enyhébb vidékei,

• a Mediterráneum,

• a Balkán,

• Kis-Ázsia,

• a Kaukázus térsége.

A ‘Herrenhausen’ kertészeti fajta, természetes elterjedési területe nincs. Növényföldrajzilag az alapfaj európai–nyugat-ázsiai eredetéhez kapcsolható.

Ökológiai igények

Félárnyékos vagy árnyékos fekvésben fejlődik legszebben. A szórt fényt, erdei jellegű árnyékot különösen kedveli. Mély árnyékban is megélhet, de világos félárnyékban lesz legszebb a lombja.

Kedveli:

• a humuszban gazdag talajt,

• az üde, jó vízgazdálkodású közeget,

• a laza, levegős, lombavarral fedett talajt,

• a párásabb mikroklímát,

• a védett, árnyékos fekvést.

A pangó vizet nem tűri, de a tartós kiszáradást sem kedveli. Száraz, forró fekvésben lombja perzselődhet, a növény visszafogottabban fejlődik. Jó körülmények között hosszú életű, megbízható árnyéki páfrány.

Télállósága jó, de hideg, szeles, hótakaró nélküli télen lombja károsodhat. A megviselt, régi leveleket kora tavasszal célszerű eltávolítani, hogy az új lomb szépen érvényesüljön.

Felhasználás

A Polystichum setiferum ‘Herrenhausen’ értékes lombdísznövény árnyékos és félárnyékos kertrészekbe. Finom, csipkés lombozata miatt különösen jó kontrasztot ad nagy levelű árnyéki évelők mellett.

Felhasználható:

• árnyéki évelőágyásokban,

• erdei kertekben,

• fák és cserjék alatt,

• páfránygyűjteményekben,

• szurdokkerti hangulatú beültetésekben,

• félárnyékos szegélyekben,

• árnyas sziklakertekben,

• természetközeli kertekben.

Jól társítható Hosta, Helleborus, Epimedium, Asarum, Brunnera, Pulmonaria, Carex, Hakonechloa, Tiarella és más árnyékkedvelő évelők mellé.

Díszértékét a finoman szeldelt, egész szezonban dekoratív lomb adja. Különösen jól mutat nagyobb levelű vagy sötétebb lombú növények társaságában, ahol finom textúrája erős kontrasztot képez.

Etimológia

A Polystichum nemzetségnév görög eredetű:

• poly = sok,

• stichos = sor.

Jelentése „sok sorban álló”, ami a spóratartó csoportok rendezett, sorokban való elhelyezkedésére utal.

A setiferum latin eredetű név:

• seta = serte, sörte,

• ferre = viselni, hordozni.

Jelentése „sertéket viselő”. Ez a levélrészek finom, serteszerű csúcsaira, szálkás-fogas jellegére utal.

A ‘Herrenhausen’ fajtanév földrajzi eredetű. Herrenhausen Hannover híres kertjeinek neve, amelyhez több dísznövényfajta neve is kapcsolódik. A fajtanév valószínűleg a kiválasztás, termesztés vagy kertészeti bevezetés helyére, illetve hagyományára utal.

Salvia nemorosa ‘Schneehügel’ - ligeti zsálya

EN: woodland sage ‘Schneehügel’
DE: Steppen-Salbei ‘Schneehügel’
ES: salvia de bosque ‘Schneehügel’

Morfológia

A Salvia nemorosa ‘Schneehügel’ alacsony-középmagas, bokros növekedésű, évelő zsályafajta. Általában 35–50 cm magasra nő, virágzati száraival együtt kissé magasabb is lehet. Habitusa tömött, rendezett, jól bokrosodó.

Szárai felállók, négyszögletesek, a mentafélékre jellemzően aromásak. Levelei átellenes állásúak, hosszúkás-tojásdadok vagy lándzsásak, ráncos felületűek, finoman csipkés vagy fogazott szélűek. A lomb középzöld, enyhén szürkészöld árnyalatú lehet, dörzsölésre jellegzetes zsályás illatú.

Virágzata felálló, karcsú álfüzér. A ‘Schneehügel’ virágai fehérek vagy krémfehérek, a virágzati tengelyen sűrűn állnak. A csészék világoszöldesek, kevésbé sötétek, mint sok kék vagy ibolyás virágú fajtánál. Virágzása többnyire május végétől júliusig tart, visszavágással gyakran másodvirágzásra is serkenthető.

Eltérés az alapfajtól

Az alapfaj, a Salvia nemorosa, vadon többnyire ibolyáskék, liláskék vagy bíborlila virágú, változó magasságú, száraz gyepekhez és erdőszegélyekhez kötődő évelő. A ‘Schneehügel’ ennek fehér virágú, díszkerti szelekciója.

Főbb eltérései:

• virágai fehérek, nem kékeslilák;

• habitusa kompaktabb, rendezettebb;

• alacsonyabb, ágyásszegélyben is jól használható;

• virágzása egységesebb és díszkerti szempontból kiszámíthatóbb;

• világosabb, finomabb hatást ad társításokban;

• jól illik pasztell, fehér, ezüstös vagy kék-lila színvilágú ágyásokba.

A fajta neve és megjelenése alapján elsősorban a fehér, „hóhalomszerű” virágzati hatás a lényeges különbség.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Salvia nemorosa, európai–nyugat-ázsiai elterjedésű faj. Természetes előfordulása Közép-, Délkelet- és Kelet-Európától Nyugat-Ázsiáig húzódik.

Jellemző élőhelyei:

• száraz gyepek,

• löszgyepek,

• sztyepprétek,

• erdőssztyepp jellegű területek,

• napos erdőszegélyek,

• mezsgyék,

• szárazabb lejtők.

A ‘Schneehügel’ kertészeti fajta, természetes elterjedési területe nincs. Növényföldrajzilag az alapfaj eurázsiai, kontinentálisabb, száraz gyepi eredetéhez kapcsolható.

Ökológiai igények

Fényigényes, melegkedvelő évelő. Teljes napon fejlődik a legszebben, és ott virágzik a leggazdagabban. Félárnyékban megélhet, de lazábbá válik, virágzása gyengébb lesz.

Kedveli:

• a napos fekvést,

• a jó vízáteresztő talajt,

• a közepesen száraz vagy mérsékelten üde termőhelyet,

• a meszes vagy semleges kémhatást,

• a közepesen tápanyagdús, nem túl nedves talajt.

A pangó vizet, téli nedvességet és kötött, levegőtlen talajt rosszul viseli. Túl tápanyagdús vagy túl nedves talajon megnyúlhat, széteshet, és virágzása kevésbé lesz tartós. Szárazságtűrése jó, különösen begyökeresedés után.

Az első virágzás után célszerű visszavágni, mert így tömörebb marad, és gyakran újabb virágzást hoz. Télállósága jó, Magyarországon megbízható évelő.

Felhasználás

A Salvia nemorosa ‘Schneehügel’ kiváló napos évelőágyi növény. Fehér virágzata miatt jó világosító és összekötő elem szárazságtűrő társításokban.

Felhasználható:

• napos évelőágyásokban,

• ágyásszegélyben,

• prérikerti jellegű beültetésekben,

• szárazságtűrő kertekben,

• mediterrán hangulatú ágyásokban,

• rózsák előterében,

• méh- és lepkebarát kertekben,

• természetközeli társításokban.

Jól társítható levendulával, macskamentával, cickafarkkal, díszfüvekkel, kasvirággal, varjúhájjal, iringóval, perovszkiával, valamint kék, lila, rózsaszín vagy ezüst lombú évelőkkel.

Virágai sok beporzót vonzanak, különösen méheket és poszméheket. Fehér virágszíne miatt esti fényben és sötétebb lombú növények előtt különösen szépen érvényesül.

Etimológia

A Salvia nemzetségnév a latin salvare, vagyis „gyógyítani”, „megmenteni” igével hozható kapcsolatba. A név a zsályák régi gyógyászati használatára utal.

A nemorosa latin eredetű fajnév jelentése „ligeti”, „erdős helyen élő”. Ez az alapfaj természetes előfordulására, erdőszegélyekhez, ligetes száraz gyepekhez kötődő élőhelyeire utal.

A ‘Schneehügel’ német fajtanév. Jelentése „hóhalom” vagy „hódomb”:

• Schnee = hó,

• Hügel = domb, halom.

A név a fajta fehér virágzatára és tömött, világos virágtömegére utal.

Salvia officinalis ‘Berggarten’ - orvosi zsálya

EN: common sage ‘Berggarten’
DE: Echter Salbei ‘Berggarten’
ES: salvia común ‘Berggarten’

Morfológia

A Salvia officinalis ‘Berggarten’ — berggarteni orvosi zsálya — örökzöld vagy félörökzöld, aromás félcserje. Általában 40–60 cm magasra nő, szélessége gyakran hasonló vagy nagyobb. Habitusa tömött, bokros, alacsonyabb és zömökebb, mint sok hagyományos orvosi zsálya alaké.

Levelei szélesek, tojásdadok vagy oválisak, erősen ráncos felületűek, vastagabb tapintásúak. Színük ezüstösszürke, szürkészöld vagy hamvaszöld. A levélzet erősen aromás, dörzsölésre jellegzetes zsályaillatot áraszt. A fajta egyik legfontosabb díszértéke a nagy, széles, puha hatású, szürkés lomb.

Virágzása kevésbé jelentős, mint az alapfajé. Virágai liláskékek vagy ibolyáskékek lehetnek, de a ‘Berggarten’ sokszor ritkábban és gyengébben virágzik, mint a közönséges orvosi zsálya. Díszkerti értékét elsősorban nem a virág, hanem a lomb adja.

Eltérés az alapfajtól

Az alapfaj, a Salvia officinalis, keskenyebb levelű, lazább bokrú, gyakrabban virágzó félcserje. A ‘Berggarten’ ettől főként habitusában és lombjában tér el.

Főbb eltérései:

• levelei nagyobbak, szélesebbek és kerekdedebbek;

• lombja erőteljesebb, ezüstösebb hatású;

• habitusa tömöttebb, zömökebb;

• kevésbé hajlamos felkopaszodni;

• díszkerti értéke nagyobb, mert rendezettebb lombtömeget ad;

• virágzása általában gyengébb vagy ritkább, mint az alapfajé.

A ‘Berggarten’ tehát inkább kiváló lombdíszű és fűszernövényként használható zsályafajta, nem pedig erős virágdíszű változat.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Salvia officinalis, a Mediterráneum és a Balkán térségéből származó faj. Természetes élőhelyei főként Dél-Európa száraz, napos, köves, meszes lejtőihez, cserjéseihez és sziklagyepeihez kapcsolódnak.

Őshonos vagy természetes előfordulású területei:

• a Balkán-félsziget,

• az Adriai-tenger térsége,

• Dél-Európa egyes mediterrán vidékei,

• szubmediterrán köves lejtők,

• száraz, napos cserjések.

A ‘Berggarten’ kertészeti fajta, természetes elterjedési területe nincs. Növényföldrajzilag az alapfaj mediterrán–balkáni eredetéhez kapcsolható.

Ökológiai igények

Fény- és melegigényes növény. Teljes napon fejlődik a legszebben, és ilyen helyen lesz a lombja a legtömöttebb, legszürkés-ezüstösebb. Félárnyékban megélhet, de lazább, zöldebb és kevésbé kompakt lehet.

Kedveli:

• a napos, meleg fekvést,

• a jó vízáteresztő talajt,

• a meszes vagy semleges kémhatást,

• a száraz vagy mérsékelten száraz termőhelyet,

• a kavicsos, köves, homokos vagy laza vályogtalajt.

A pangó vizet és a téli nedvességet rosszul tűri. Kötött, levegőtlen, túl nedves talajon könnyen károsodhat vagy kipusztulhat. Szárazságtűrése jó, begyökeresedés után kevés öntözést igényel.

Télállósága megfelelő, de hideg, nedves teleken károsodhat, különösen rossz vízelvezetésű talajon. Védett, napos fekvésben, kavicsos talajban vagy emelt ágyásban megbízhatóbb. Virágzás után vagy kora tavasszal enyhén visszavágható, de idős, fás részekbe erősen visszametszeni nem célszerű.

Felhasználás

A Salvia officinalis ‘Berggarten’ egyszerre dísz-, fűszer- és gyógynövény jellegű fajta. Kertekben főként szép, ezüstös, nagy levelű lombozata miatt értékes.

Felhasználható:

• fűszerkertben,

• napos évelőágyásokban,

• mediterrán hangulatú kertekben,

• kavicskertekben,

• szárazságtűrő beültetésekben,

• alacsony szegélyként,

• dézsás növényként,

• rózsák, díszfüvek és levendulák társításában.

Levelei fűszerként is használhatók, hasonlóan az orvosi zsályához. Erős aromája miatt húsételekhez, zsírosabb fogásokhoz, töltelékekhez, mártásokhoz és gyógyteákhoz is alkalmazzák, de mértékkel.

Gyógynövényként a zsályát hagyományosan toroköblítőként, emésztést segítőként és izzadáscsökkentőként tartják számon. Házi gyógyászati használata azonban óvatosságot igényel, különösen nagyobb mennyiségben, hosszabb ideig, várandósság alatt vagy idegrendszeri érzékenység esetén.

Dísznövényként jól társítható levendulával, kakukkfűvel, macskamentával, cickafarkkal, varjúhájjal, iringóval, perovszkiával, díszfüvekkel és más szárazságtűrő évelőkkel.

Etimológia

A Salvia nemzetségnév a latin salvare, vagyis „gyógyítani”, „megmenteni” igéből ered. Ez a zsályák régi gyógyászati használatára utal.

Az officinalis latin fajnév jelentése „gyógyszertári”, „gyógyászati célra használt”. Az ilyen fajnévvel jelölt növények régen hivatalos gyógynövényként vagy patikai alapanyagként szerepeltek.

A ‘Berggarten’ német eredetű fajtanév. Jelentése szó szerint „hegyi kert”:

• Berg = hegy,

• Garten = kert.

A név valószínűleg a fajta német kertészeti eredetére, illetve száraz, napos, köves, hegyvidéki jellegű termőhelyekhez illő megjelenésére utal.

Salvia officinalis ‘Purpurascens’ - bíborlevelű orvosi zsálya

EN: purple sage
DE: Purpur-Salbei
ES: salvia púrpura

Morfológia

A Salvia officinalis ‘Purpurascens’ — bíborlevelű orvosi zsálya — örökzöld vagy félörökzöld, aromás félcserje. Általában 40–60 cm magas, bokros növekedésű, idősebb korban kissé fásodó tövű növény.

Levelei átellenes állásúak, hosszúkás-tojásdadok vagy lándzsásak, ráncos felületűek, molyhos tapintásúak. A fajta legfontosabb díszértéke a fiatal levelek és hajtások bíboros, lilásvörös, bronzos vagy szürkésbíbor színe. Később a lomb részben zöldülhet, de gyakran megmarad rajta a lilás, füstös árnyalat. A levél dörzsölésre erősen zsályás, aromás illatú.

Virágai többnyire ibolyáskékek vagy liláskékek, örvökben állnak a felálló virágzati száron. Virágzása késő tavasszal vagy nyár elején, általában május–júniusban történik. A fajta fő díszértékét azonban nem a virág, hanem a színes lomb adja.

A növény félcserjés jellegű: alsó hajtásrészei idővel fásodnak, ezért rendszeres, óvatos visszavágással tartható tömött és fiatalos állapotban.

Eltérés az alapfajtól

Az alapfaj, a Salvia officinalis, többnyire szürkészöld, ezüstös lombú, aromás félcserje. A ‘Purpurascens’ ettől elsősorban lombszínében tér el.

Főbb eltérései:

• fiatal hajtásai és levelei bíborosak, lilásak vagy bronzosak;

• lombja sötétebb, melegebb tónusú, mint az alapfajé;

• díszkerti értéke nagyobb színhatású lombja miatt;

• virágzás nélkül is erőteljes színfoltot ad;

• különösen jól társítható ezüst, sárga, kék vagy világos virágú növényekkel.

Növekedési igényei alapvetően megegyeznek az orvosi zsályáéval, de a szép lombszínhez napos, meleg fekvés szükséges. Árnyékban a bíboros szín gyengül, a növény zöldebb és lazább lesz.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Salvia officinalis, mediterrán–balkáni eredetű növény. Természetes élőhelyei főként Dél-Európa, különösen az Adriai-tenger vidéke és a Balkán száraz, napos, köves lejtőihez kapcsolódnak.

Jellemző természetes élőhelyei:

• mészköves hegyoldalak,

• sziklás lejtők,

• száraz cserjések,

• szubmediterrán gyepek,

• napos erdőszegélyek,

• köves, jó vízáteresztő talajok.

A ‘Purpurascens’ kertészeti fajta, természetes elterjedési területe nincs. Növényföldrajzi szempontból az alapfaj mediterrán–dél-európai eredetéhez kapcsolódik.

Ökológiai igények

Fény- és melegigényes növény. Teljes napon fejlődik a legszebben, és ilyenkor lesz a lombszíne a legerőteljesebb. Félárnyékban megélhet, de lazább, kevésbé színes és gyengébben aromás lehet.

Kedveli:

• a napos, meleg fekvést,

• a jó vízáteresztő talajt,

• a meszes vagy semleges kémhatást,

• a száraz vagy mérsékelten száraz termőhelyet,

• a kavicsos, köves, homokos vagy laza vályogtalajt.

A pangó vizet és a téli nedvességet rosszul tűri. Kötött, levegőtlen, nedves talajon könnyen károsodik, különösen télen. Szárazságtűrése jó, begyökeresedés után kevés öntözést igényel.

Hidegtűrése megfelelő, de a hosszú, nedves, hideg tél károsíthatja. Magyarországon napos, védett fekvésben, jó vízelvezetésű talajon tartható biztonságosan. Tavaszi enyhe visszavágással bokrosabb, fiatalabb lombot fejleszt; az erősen fás részekbe való mély visszametszést kerülni kell.

Felhasználás

A Salvia officinalis ‘Purpurascens’ egyszerre dísz-, fűszer- és gyógynövény jellegű fajta. Díszértékét főként bíboros, füstös árnyalatú lombja adja.

Felhasználható:

• napos évelőágyásokban,

• mediterrán kertekben,

• fűszerkertekben,

• kavicskertekben,

• szárazságtűrő társításokban,

• alacsony szegélyként,

• dézsás növényként,

• kontrasztnövényként ezüst vagy világos lombú fajok mellett.

Jól társítható levendulával, kakukkfűvel, macskamentával, cickafarkkal, varjúhájjal, iringóval, díszfüvekkel, santolinával, perovszkiával és más szárazságtűrő évelőkkel.

Levelei fűszerként hasonlóan használhatók, mint az orvosi zsályáé, bár díszváltozatként gyakran inkább lombszíne miatt ültetik. Erős aromája miatt mértékkel alkalmazzák húsételekhez, zsírosabb fogásokhoz, töltelékekhez, mártásokhoz és teakeverékekhez.

Gyógynövényi használatánál ugyanaz az óvatosság szükséges, mint az alapfajnál: nagy mennyiségben vagy tartósan fogyasztva nem ajánlott, különösen várandósság, szoptatás, epilepsziás hajlam vagy bizonyos gyógyszerek szedése esetén.

Etimológia

A Salvia nemzetségnév a latin salvare, vagyis „gyógyítani”, „megmenteni” igével hozható kapcsolatba. Ez a zsályák régi gyógyászati használatára utal.

Az officinalis latin fajnév jelentése „gyógyszertári”, „gyógyászati célra használt”. Az ilyen nevű növényeket régen hivatalos gyógynövényként vagy patikai alapanyagként tartották számon.

A ‘Purpurascens’ latin eredetű fajtanév jelentése „bíborodó”, „bíborossá váló”. A név a fajta fiatal leveleinek és hajtásainak jellegzetes bíboros, lilás-vöröses színére utal.

Santolina rosmarinifolia - zöld cipruska

EN: rosemary-leaved lavender cotton
DE: Rosmarin-Heiligenkraut
ES: santolina verde

Morfológia

A Santolina rosmarinifolia — rozmaringlevelű cipruska — alacsony vagy középmagas, örökzöld, aromás félcserje a fészkesvirágzatúak családjából. Általában 30–60 cm magasra nő, hasonló vagy kissé nagyobb szélességgel. Habitusa tömött, bokros, idősebb korban részben fásodó tövű.

Levelei keskenyek, szálasak vagy lándzsás-szálasak, a rozmaring leveleire emlékeztetők. Színük zöld, szürkészöld vagy enyhén hamvaszöld. A levelek finoman tagoltak vagy keskenyen szeldeltek lehetnek, erősen aromás illatúak, különösen dörzsölésre. A lomb sűrű, finom textúrájú, ezért nyírt szegélyként is mutatós.

Virágzata nyáron fejlődik. A virágzati szárak a lomb fölé emelkednek, végükön apró, gombszerű, sárga fészekvirágzatok ülnek. A virágfejek szabályos, gömbölyded alakúak, sugaras nyelves virágok nélküliek, inkább kis sárga gombokra emlékeztetnek. Virágzása többnyire június–júliusban történik.

A növény teljes hajtásrendszere illóolajokat tartalmaz, ezért jellegzetesen fűszeres, kissé kámforos, ürmös-ciprusos illatú.

Növényföldrajz

A Santolina rosmarinifolia nyugat-mediterrán eredetű faj. Természetes elterjedése elsősorban az Ibériai-félszigethez, különösen Spanyolország és Portugália száraz, napos, köves vidékeihez kapcsolódik.

Előfordulása jellemző:

• Délnyugat-Európában,

• az Ibériai-félszigeten,

• mediterrán száraz cserjésekben,

• köves lejtőkön,

• mészköves vagy szilikátos, sovány talajú élőhelyeken,

• nyílt, napos, száraz növénytársulásokban.

A mediterrán száraz félcserjések és alacsony cserjés vegetáció jellegzetes, aromás levelű növényei közé tartozik.

Ökológiai igények

Kifejezetten fény- és melegigényes növény. Teljes napon fejlődik szépen, árnyékban megnyúlik, felritkul, és elveszíti tömött, ezüstös-zöldes mediterrán jellegét.

Kedveli:

• a napos, meleg fekvést,

• a jó vízáteresztő talajt,

• a száraz vagy mérsékelten száraz termőhelyet,

• a meszes vagy semleges kémhatást,

• a kavicsos, köves, homokos vagy laza vályogtalajt,

• a tápanyagban inkább szegényebb talajt.

A pangó vizet, kötött agyagtalajt és téli nedvességet rosszul tűri. Túl nedves vagy túl tápanyagdús talajon a növény fellazul, kevésbé lesz tartós, és télen könnyebben károsodik.

Szárazságtűrése jó, begyökeresedés után kevés öntözést igényel. Fagytűrése mérsékelt; Magyarországon napos, védett fekvésben, jó vízelvezetésű talajon tartható biztonságosabban. Hideg, nedves teleken visszafagyhat vagy kipusztulhat.

Virágzás után enyhén visszavágható, hogy tömött maradjon. Az idős, erősen fás részekbe való mély visszametszést kerülni kell, mert onnan gyengébben hajt ki.

Felhasználás

A Santolina rosmarinifolia értékes mediterrán jellegű lomb- és virágdíszű félcserje. Finom lombja, aromás illata és sárga gombvirágzatai miatt napos, száraz kertekben különösen jól használható.

Felhasználható:

• mediterrán kertekben,

• kavicskertekben,

• szárazságtűrő évelőágyásokban,

• alacsony nyírt szegélyként,

• sziklakerti jellegű ültetésekben,

• fűszeres illatú kertrészekben,

• dézsás növényként,

• levendula, zsálya és kakukkfű társaságában,

• méh- és rovarbarát beültetésekben.

Jól társítható Lavandula, Salvia, Nepeta, Thymus, Helichrysum, Stachys byzantina, Perovskia, Achillea, Eryngium, Stipa és más szárazságtűrő, mediterrán karakterű növények mellé.

Régebben egyes cipruska fajokat molyűző, illatosító vagy gyógynövényként is használtak, de mai kertészeti alkalmazása elsősorban díszítő és aromás jellegű. Házi gyógyászati felhasználása nem általános.

Etimológia

A Santolina nemzetségnév eredete nem teljesen egyértelmű. Gyakran a latin sanctus — „szent” — és linum — „len” — szavakkal hozzák összefüggésbe, vagy régi mediterrán növénynévi eredetűnek tekintik. A név a dél-európai aromás félcserjék régi botanikai elnevezéseihez kapcsolódik.

A rosmarinifolia latin összetétel:

• Rosmarinus = rozmaring,

• folium = levél.

Jelentése „rozmaringlevelű”. A fajnév a növény keskeny, hosszúkás, aromás leveleire utal, amelyek a rozmaring lombjára emlékeztetnek.

A magyar rozmaringlevelű cipruska név ugyanezt fejezi ki: a faj a cipruskák közé tartozó, rozmaringra emlékeztető levelű, mediterrán félcserje.

Satureja montana – hegyi borsikafű

EN: winter savory
DE: Winter-Bohnenkraut
ES: ajedrea de monte

Morfológia

A hegyi borsikafű (Satureja montana) az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó, örökzöld vagy félörökzöld, évelő félcserje. Töve erősen fásodó, számos felálló vagy kissé szétterülő hajtást fejleszt. Magassága rendszerint 20–50 cm, kedvező körülmények között ennél nagyobb is lehet.

Levelei átellenesen állnak, keskeny lándzsásak vagy vonalas-lándzsásak, 1–3 cm hosszúak, sötétzöldek, bőrneműek és mirigyszőrökkel tarkítottak. A levelek erősen aromásak, összedörzsölve borsos, fűszeres illatot árasztanak.

Virágai a hajtások felső részén, levélhónaljakban fejlődnek. A párta fehér, halvány rózsaszín vagy enyhén lilás árnyalatú. Virágzási ideje általában júliustól szeptemberig tart. Termése négy részre hasadó makkocska.

A faj jól tűri a szárazságot, és idősebb korára tömött, bokros habitusú növénnyé fejlődik.

Növényföldrajz

Őshonos a mediterrán térségben és Dél-Európa mészkőhegységeiben. Természetes előfordulási területe az Ibériai-félszigettől a Balkán-félszigetig húzódik, valamint megtalálható Kis-Ázsia egyes részein is.

Közép-Európában és a Kárpát-medencében elsősorban termesztett vagy kivadult növényként fordul elő. Számos országban gyógynövényként és fűszernövényként termesztik.

Ökológiai igények

Fényigényes növény, teljes napsütésben fejlődik a legszebben. A száraz, meleg klímát kedveli, jól alkalmazkodott a mediterrán viszonyokhoz.

Talajjal szemben nem igényes, de a jó vízáteresztő képességű, meszes vagy enyhén lúgos talajokon fejlődik legjobban. A pangó vizet rosszul tűri, a túlzott nedvesség gyökérrothadást okozhat.

Szárazságtűrése kiváló, ezért sziklakertbe, kavicskertbe és extenzív ültetésekbe is alkalmas. Télállósága jó, de a hideg, nedves telek károsíthatják.

Virágai nektárban gazdagok, ezért méhek, poszméhek és más beporzó rovarok számára fontos táplálékforrást jelentenek.

Felhasználás

A hegyi borsikafű régóta ismert fűszer- és gyógynövény.

Fűszernövényként

• húsételek, kolbászok ízesítésére,

• bab- és lencseételekhez,

• zöldséges fogásokhoz,

• ecetek és fűszerkeverékek készítéséhez használják.

Íze erőteljesebb és csípősebb, mint az egyéves kerti borsikafűé (Satureja hortensis).

Gyógynövényként

• emésztést serkentő,

• étvágyjavító,

• görcsoldó,

• enyhe fertőtlenítő hatása miatt alkalmazzák.

Illóolaja timolt és karvakrolt tartalmaz, amelyek antimikrobiális tulajdonságokkal rendelkeznek.

Dísznövényként

• sziklakertben,

• mediterrán hangulatú kertekben,

• alacsony szegélynövényként,

• méhlegelőként egyaránt értékes.

Etimológia

A Satureja nemzetségnév eredete bizonytalan. Valószínűleg a latin satureia vagy satyrus szóból származik. Az ókori rómaiak a növényt a szatírokkal hozták kapcsolatba, és afrodiziákus hatást tulajdonítottak neki.

A montana fajnév latin eredetű, jelentése „hegyi” vagy „hegyekben élő”, ami a faj természetes élőhelyére, a száraz, sziklás hegyoldalakra utal.

Sesleria autumnalis – őszi nyúlfarkfű

EN: autumn moor grass
DE: Herbst-Blaugras
ES: sesleria otoñal

Morfológia

A Sesleria autumnalis az egyszikűek közé tartozó, évelő, bokros növekedésű díszfű. Sűrű, tömött töveket képez, rövid tarackjai révén idővel kisebb telepeket alkothat. Magassága lombbal általában 20–40 cm, virágzáskor 40–60 cm.

Levelei keskenyek, laposak vagy enyhén összehajtottak, világos- vagy sárgászöld színűek. A lomb finom textúrájú, enyhén ívesen lehajló, és enyhe teleken gyakran részben örökzöld marad.

Virágzata tömött, rövid, kalászszerű buga. A virágzat kezdetben halványzöld vagy krémszínű, később szalmasárgára érik. A faj különlegessége, hogy a Sesleria nemzetség legtöbb tagjától eltérően nyár végén és ősszel virágzik, rendszerint augusztustól októberig.

Termése apró szemtermés. A növény egész évben rendezett megjelenésű marad, ezért díszértéke nem korlátozódik a virágzási időszakra.

Növényföldrajz

Őshonos Dél- és Közép-Európa egyes területein. Természetes előfordulása elsősorban az Alpok déli peremvidékére, az Appennini-félszigetre, a Balkán-félszigetre és az Adria térségéhez kapcsolódó mészkőhegységekre terjed ki.

Leggyakrabban száraz, sziklás lejtőkön, ritkás erdőkben, cserjésekben és mészkőalapkőzetű gyepekben fordul elő.

Ökológiai igények

A faj jól alkalmazkodik a különböző fényviszonyokhoz. Teljes napsütésben és félárnyékban egyaránt jól fejlődik, sőt lombos fák alatti világos árnyékban is megőrzi díszítőértékét.

Talajigénye mérsékelt. Legszebben jó vízáteresztő képességű, humuszban gazdag, meszes vagy semleges kémhatású talajokon fejlődik. A szárazságot viszonylag jól tűri, de a tartós pangó víz káros számára.

Kiváló télállóságú növény. Városi környezetben, gyökérkonkurenciával terhelt helyeken és időszakosan száraz területeken is megbízhatóan fejlődik.

Betegségekkel és kártevőkkel szemben általában ellenálló.

Felhasználás

Az őszi nyúlfarkfű az egyik legértékesebb árnyéktűrő díszfű.

Kertépítésben

• évelőágyakban,

• természetközeli és erdei kertekben,

• fák és nagyobb cserjék alatti beültetésekben,

• talajtakaró jellegű tömeges ültetésekben,

• rézsűk stabilizálására használható.

Finom textúrája jól harmonizál páfrányokkal, árnyékliliomokkal, hunyorokkal és különböző erdei évelőkkel.

Ökológiai jelentősége

• sűrű lombja menedéket nyújt kisebb talajlakó szervezeteknek,

• természetközeli kertekben növeli a növényállomány szerkezeti változatosságát,

• virágzata számos rovar számára nyújt táplálékot.

Fenntartási előnyei

• kevés gondozást igényel,

• ritkán szükséges osztani,

• lombja télen is dekoratív marad.

Etimológia

A Sesleria nemzetség nevét a 18. századi olasz természettudós és botanikus, Leonardo Sesler tiszteletére adták.

Az autumnalis fajnév latin eredetű, jelentése „őszi”. Ez a név a faj szokatlanul késői, nyár végi–őszi virágzására utal, amely jól megkülönbözteti a nemzetség számos tavasszal vagy kora nyáron virágzó fajától.

Teucrium chamaedrys – sarlós gamandor

EN: wall germander
DE: Edel-Gamander
ES: camedrio

Morfológia

A Teucrium chamaedrys az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó, örökzöld vagy félörökzöld, évelő félcserje. Alacsony, tömött növekedésű növény, rendszerint 15–40 cm magas, de kedvező körülmények között ennél szélesebb párnákat is képezhet.

Szárai a tövüknél elfásodnak, a fiatal hajtások négyélűek és gyakran finoman szőrösek. Levelei átellenesen állnak, rövid nyelűek, tojásdadok vagy hosszúkás tojásdadok. A levélszél jellegzetesen csipkés vagy tompán fogazott. A levelek fényes sötétzöldek, vastagabb szövetűek, aromás illatúak.

Virágai a hajtások felső részén örvökben vagy rövid füzérekben helyezkednek el. Színük többnyire bíborvörös, rózsaszín vagy lilásvörös. A gamandorokra jellemző módon a párta felső ajka erősen csökevényes, míg az alsó ajak nagy és feltűnő. Virágzása rendszerint júniustól augusztusig tart.

Termése négy részre hasadó makkocska, amely az árvacsalánfélék családjára jellemző.

Növényföldrajz

A faj Európa nagy részén, valamint Nyugat-Ázsiában és a Földközi-tenger térségében őshonos.

Természetes élőhelyei közé tartoznak:

• száraz gyepek,

• sztyepprétek,

• bokorerdők szélei,

• sziklás lejtők,

• mészkő- és dolomitgyepek.

Magyarországon őshonos növény, főként a domb- és hegyvidéki mészkő- és dolomitterületeken fordul elő.

Ökológiai igények

Kifejezetten fénykedvelő növény, teljes napsütésben fejlődik a legjobban. Félárnyékban is megél, de virágzása gyengébb lehet.

A jó vízáteresztő képességű, száraz vagy mérsékelten száraz talajokat kedveli. Különösen jól alkalmazkodik a meszes, köves, tápanyagban viszonylag szegény talajokhoz.

Szárazságtűrése kiváló, ezért hosszan tartó nyári aszályokat is jól visel. A pangó vizet és a tartósan nedves talajt rosszul tűri.

Télállósága jó, és a városi környezet viszonyait is jól elviseli.

Virágai számos méh-, poszméh- és lepkefaj számára szolgálnak nektárforrásként.

Felhasználás

Dísznövényként

• sziklakertben,

• mediterrán jellegű kertekben,

• évelőágyak szegélyeként,

• alacsony nyírott sövényként,

• történeti és kolostorkertekben alkalmazzák.

A nyírást jól tűri, ezért a reneszánsz és barokk kertekben gyakran használták puszpáng helyettesítésére.

Gyógynövényként

A múltban széles körben alkalmazott gyógynövény volt:

• emésztési panaszok esetén,

• étvágyjavítóként,

• keserűanyag-tartalmú tonikumként.

Napjainkban belsőleges alkalmazása visszaszorult, mivel egyes vegyületei nagyobb mennyiségben májkárosító hatásúak lehetnek.

Ökológiai szerepe

A száraz gyepek és természetközeli ültetések fontos nektártermő növénye, amely támogatja a beporzó rovarok fennmaradását.

Etimológia

A Teucrium nemzetségnév az ókori trójai király, Teukros nevéből származik. A hagyomány szerint ő ismerte fel vagy használta elsőként a nemzetség egyes fajainak gyógyhatását.

A chamaedrys fajnév görög eredetű. A chamai jelentése „a földön”, „alacsonyan”, míg a drys jelentése „tölgy”. A név szó szerinti jelentése „földi tölgy” vagy „kis tölgy”, amely a növény apró, tölgylevélre emlékeztető leveleire utal.

Verbascum 'White Domino' – fehér virágú ökörfarkkóró-hibrid

EN: mullein ‘White Domino’
DE: Königskerze ‘White Domino’
ES: gordolobo ‘White Domino’

Morfológia

A Verbascum 'White Domino' alacsonyabb termetű, kerti eredetű ökörfarkkóró-hibrid, amelyet elsősorban elegáns, tiszta fehér virágai miatt ültetnek. Bokros tőlevélrózsát képez, amelyből több virágszár fejlődik.

Levelei hosszúkás-tojásdadok vagy lándzsásak, enyhén molyhosak, szürkészöld színűek. A tőlevelek tömött rozettát alkotnak, míg a száron ülő levelek fokozatosan kisebbé válnak.

Virágszárai általában 60–120 cm magasak, így a fajta alacsonyabb marad, mint számos vad ökörfarkkórófaj. A virágok hosszú, karcsú füzérben nyílnak. Szirmuk hófehér vagy krémfehér, közepükön gyakran halvány rózsaszínes vagy ibolyás árnyalatú porzókkal. A virágok egyenként viszonylag nagyok, átmérőjük elérheti a 3–4 cm-t.

Virágzása rendszerint júniustól augusztusig tart. Az elnyílt virágszárak visszavágásával gyakran másodvirágzás is előidézhető.

A növény rövid életű évelő vagy kedvező körülmények között önvetéssel fennmaradó évelő jellegű dísznövény.

Ökológiai igények

Kifejezetten napfénykedvelő növény. Teljes napsütésben fejlődik a legszebben és itt virágzik a leggazdagabban.

A jó vízáteresztő képességű, közepesen tápanyagdús talajokat kedveli. A homokos, kavicsos vagy köves talajokon is jól fejlődik, amennyiben nem áll meg körülötte a víz.

Szárazságtűrése jó, ezért viszonylag kevés öntözést igényel. A túl nedves, kötött talajokon a gyökérnyaki részek könnyen károsodhatnak.

Jó télállóságú, de a téli nedvességre érzékenyebb lehet, mint a természetes fajok egy része. A virágzást követő visszavágás segíti a növény hosszabb élettartamát és rendezett megjelenését.

Virágai számos méhet, poszméhet és más beporzó rovart vonzanak.

Felhasználás

A 'White Domino' az egyik legkedveltebb fehér virágú ökörfarkkóró-fajta.

Díszkerti felhasználása:

• évelőágyakban,

• prérikertekben,

• kavicskertekben,

• természetközeli beültetésekben,

• mediterrán hangulatú kertekben,

• vegyes cserje- és évelőkiültetésekben.

Karcsú virággyertyái erőteljes függőleges hangsúlyt adnak az ágyásoknak. Különösen jól társítható zsályákkal, macskamentákkal, cickafarkokkal és díszfüvekkel.

Vágott virágként is használható, bár elsősorban kerti díszértéke jelentős.

Ökológiai szempontból értékes nektárforrás, amely hosszú időn keresztül biztosít táplálékot a beporzó rovarok számára.

Etimológia

A Verbascum nemzetségnév valószínűleg egy ókori latin növénynévből ered, amelyet már a rómaiak is használtak az ökörfarkkórók megnevezésére.

A 'White Domino' fajtanév angol eredetű:

• a white jelentése „fehér”, amely a virágok színére utal,

• a domino eredetileg egy csuklyás köpenyt vagy álarcosbáli viseletet jelentett, a kertészeti névadásban pedig valószínűleg a fajta elegáns, feltűnő megjelenésére utal.

A név összességében a fajta tiszta fehér virágzatának különleges, látványos hatását hangsúlyozza.